FarSangos MeseTalálkozó
Alig két nappal azután, hogy a medve megjárta magát Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, kibújt a barlangból, s nagy, busa feje árnyékát meglátva visszahemmedezett a vackára, egy nem túl halkszavú társaság – A TEKERGŐK – szállták meg az Aranyos vidékét. Mind izgatottan várták, hogy kiszabaduljanak, s találkozzanak, s legyen részük egy kis baráti ölelésben, egy kis lapogatásban, hogy egymást megszorongassák. Már nagyon ideje volt, hogy ITThoniak és OTThoniak végre találkozzunk.
Házigazdánk, a Lánghajú Tündér, az ő babájával a Csabájával, nem kevesebb, mint 80 darab óriástőltelékeskáposztával és aranygaluskával fogadott Várfalván, az EKE háznál. Itt már sejtettük, hogy hiábavaló minden küszködés, indeunde pár kilóval nehezebben megy mindenki haza. S míg bőségesen folyt a kávé, s a sárga lé, közben megérkeztek az igazi magyarok és az erdélyi magyarok.
A nagyvonalait tartó, soványan érkező, majd felhízlalva hazatérő mesés társaság megtöltötte az udvart. Ki hintóból, ki űrhajóból szabadulva ki, végre a valós földre és a valós levegőre, „nagyon visszafogottan” üdvözölték egymást. Csak úgy rengtek bele a korcsmára nyíló utcaajtó ablakai.
Földre szállt tehát Palócvidék fekete öves, 77 dános, címvédő meseguruja, a Magyar Nemzet Lovagja, lóra termett lábakkal, Bukovics János őkegyelmessége, aki tiszteletbeli tagja egyesületünknek, és persze a főkolompos, mindeneknek megálmodója, a „Főnök”, Erika hajóskapitányunk, férjével, a kapitányné Ambrus Leventével, aki a Betlehemi csillagot követve, Naplevente országából kalauzolta idáig a sárkányokat. Bergendócia Levendula hercegnője, Baranyi Ildikó, végre megpillanthatta a hőn vágyott Aranyos vidékét, és beragyogta a teret halványlila levendulás mosolyával. Majd így jöttek mind sorra a székelyföldi mese-delegátusok, az aranyszájú Csortán Hajni és a zenés fülű Tódor Kati, akikről tudni illik, hogy a 2o2o-as Szentistvánnapi Táncháztalálkozó és a Kolozsvári Magyar Napok nagyszínpadán Cserey-Both Zsuzsával mesetriumvirátust formálva képviselték a Tekergőket. Mindezt pedig csak az after-partys bulgakovi backstage fotók igazolják, ugyanis a koronát elhappolta előttük a Covid fekete hercege, és tiszta üres volt a város. Tódor Kati még szeles fülű is, mert ugyanis saját bevallása szerint aszongya, hogy ő az a fajta mesemondó akinek egyik fülén be, s a másikon ki a mese.
Végül bevágódott valahogy, némi technikai malőr-sorozatot áthidalva, a nagybányai sport-gyógyszerész kajás ember, Fogarasi Zozó, aki a helyi kajak-kenu egyesület elnöke is egyben. Kipakolta a harmadik emeletről lecipelt fél konyháját, és a zöld babzsákos mindenes felszerelését. Nyomában a nemezművész gardonybűvölő szakmanéni, aki a csapat stabil táncos lábú, énekes szájú aranytojó madara, Cserey-Both Zsuzsa. Őt követte, a tavalyi év felfedezettje, Kádár Zoltán János erdei meselegényke, akit mindenki haza szeretne vinni (főleg Zozó) ébresztő órának, mert egy csuda szerzet, s mindig büszkén emlegeti, hogy DaVinci a védőszentje. Az ő hangjára ébredni felér egy… tudjátok azt a szót, amikor ketten találkoznak és ott elkezd köztük szikrázni valami, és a végén lesz egy nagy „Áh” belőle. Na ilyen a Zoli gitározása is. Főleg csupasz felsőtesttel, kieresztett hajjal, s vörösre kifestett körmökkel. „Erről jut eszembe…”
Estére beviharzott az alföldi pusztákról, Szatmárról az eltévedt nyomkereső Pándi Zsolt, akit csapaton belül az újak egy hérosznak, élő legendának tartanak, hisz mindenki emlegeti, de még senki se látta. Végül hírnevéhez méltóan tombolt az esti buliban. Sámándobján csak úgy izzadt a bör, s nyomában a padló meg a plafon.
Édes Annya – tisztán az anyja, esküszöm- harmadnap jött, mint krisztus feltámadása, s édesanyja és édes huga meg a Tekergők szeme hallatára számolt be legújabb KREA-stúdiós mesés sikereiről.
Vacsora után, kor ide vagy oda, az est leszálltával, megfelelő bemelegítés után, tűzrőlpattant metál-Janivá vált Bukovics János, s úgy táncba vitte a csapatot – még a gyökértáncos merev Katit is – hogy még a lámpa is remegett bele a falon.
A pillogó lányoknak szinte szürreális élményben volt részük, amikor sorra vetkőzni kezdtek a legények, és csupasz felsőtesttel rítus-táncot jártak. Asztal félre, táltosdob elő, s mindenféle egyéb hangszer, majd mindenki felszabadult, úgy ahogy illik.
Csapatépítő ismerkedésként Zsuzsa bedobta a Nem messze van ide Maksa című örökzöld slágert, amire mindenki aztán rászabta rímesen a saját vidékére jellemző női mintákat.
Másnap reggel Torda volt tervben. Elindultunk szerencsét próbálni, s a hasadékot áthágni, s ez az időskéknek elég volt, hogy a térdük kikészüljön, ugyanis a csapatból már ketten ünneplik idén az 5O. életévfordulójukat.
Farkaséhesen értünk vissza, és a konyhanáci Zozó bizony mindenkit munkába fogott, amitől aztán úgy kimerültünk, hogy evés után sziesztázni kellett, mert az isteni koszt, s a bőséges királyi lakoma elfogyasztásával biza kidőlt a társaság, s visszavonultunk a szobákba aludni. Egyszer csak Kati arra ébredt, hogy túl szakszerű horkolás csapta meg a fülét. Ahogy a nagykönyvbe meg van írva: füttyben végződő hatalmas horkolás. Ilyen csak a mesében van, hisz ilyenre csak a Hófehérke egyik törpéje képes. Aztán gyanút fogott: – Te vagy az Hajni! Nagy röhögés. Levente horkolt, Hajni meg fütyölt a végére. Na ezzel a kettejük pihenése hivatalosan is félbeszakadt. Aztán valahogy nagy nehezen összeszedték magukat a többiek is és kezdődött a buli.
Míg vártuk az Indiából érkezett kisasszonyt, Maitreyit, hogy kifesse körmét és megborotválkozzon, addig az Erőszakos Indián interjút készített Dr. Müller Ceciliával, aki rángó arcizmokkal leplezte idegességét, s meg se próbált egyenes válaszokat adni. Szokás szerint félrebeszélt. Közben a Grinch a Karácsonyra panaszkodott és a kicsi Fosonssonósoson, az indiánlány, füstölővel űzte el a gonosz szellemeket. Nem járt sikerrel, mert Sárkánynak megtetszett és rögtön befogta tűznyelvnek. Bajor Vadászunk otthon hagyta jódliját, de legalább az Utolsó Mohikán magával hozta a TohaMakkját. A Néma Vámpír nagyon rosszul járt a fogaival, hisz tőlük nem tudott beszélgetni. Őket mind szépen sorba kieszkortálta a helyi Magyar Gárdista, aki valójában a MéhészPszichológus férje. A Beduinkislány eluntatta a társaságot az Untata munka című tevegélő nótával, s míg mindenki poroszkált az indián ellopta a kendőcsatját köldök piercingnek.
Miután a méhészünk álmokat teljesített csillámport szórva a bandára, az indiai táncosnő pénzesővel és sajátságos mozdulatokkal és tánccal mórikálta magát, nehogy valaki megsértődjön, hogy űberelt mindenkit. A krónikárok szerint ez a produkció volt az est fénypontja, ugyanis húszcentis magassarkuban, csinibaba lábakkal és fantasztikus hátsóval rendelkezett az ipse, hogy hosszú, fekete, gyönyörű hajáról ne is beszéljünk.
Végül a Stílus és lendület miatt legtöbb szavazatot kapott a MéhészPszichológus, az indiai sztriptíztáncos és a Bajor Vadász. Jutalmuk egy meglepetés sárkányavatás volt.
Cecilia elnökasszony levetette mellbőségét, a pulpitust, és átvedlett a táncparkett ördögévé, mikrofonnal cikázva tombolt a Queenre, mintha ő lett volna maga a Freddie Mercury.
Másnap délelőtt kirándultunk a Tordai hasadékhoz, s Kati egyik régi álma teljesült ezáltal. Következő nap pedig a torockószentgyörgyi Székelykő megcsodálása után a tordai Sóbányába mentünk. Amikor Erika megtudta, hogy ez is egy újabb régi álma volt Katinak, nagyvonalúan bátorította, hogy írja meg nyugodtan a bakancslistáját, mert megpróbálnak pályázni rá.
Torockószentgyörgyön spontán mesecirkusz lett a téren. Elővettük hangszereinket, s énekeltük a hétvégi összeröffenésünk kedvenc refrénjét, ami minden dalra rímel, amikor hirtelen nem jut eszedbe a refrén: Elől ül a masinista…
Közben turisták parkoltak a térre, és toborozni kezdtük a kocsikból kiszállingózó embereket. „Jöjjenek mert jó mese lesz!” Kiderült, hogy ők nem értik, hisz kőhalmi román pedagógusok. Egy göndör szőke, a Möriá, előugrott Mesemondó Bukovics János mellé tolmácsnak. Annyira belejött, hogy közben toporogva várta a folytatást, és mindnyájan meggyőződtünk arról, hogy az élőszavas mesemondást igenis lehet fordítani, és így is átmegy a hangulata.
Mindeneknek végére pedig befutott családostul, Édes Anna, a kis mindenes, éppen időben, hogy tudja fizetni a Sóbányába a belépőket, ugynis „fakturára” volt szüksége a cégnek. Kezdtük a visszhangteremmel, utána lépcső, lift, lementük a mélybe, a bányarém pedig feljött. Maradt lent Zoli, aki végig furulyált, egy dalos csapat és Jani egy újabb mesével, amit az értetlenkedő turisták csodálattal hallgattak (már aki). Ott is elénekeltük a hétvége refrénjét, majd estebédre értünk haza, s mindenki összevissza zabált mindent, mire kész lett a kaja (hideg töltelékes káposzta, a tuti, fazékból marékkal, kétpofára).
Összejött végre az esti nagy megbeszélés is – ami tulajdonképpen találkozásunk ürügye volt -, s mindeközben Jani kint állta a sarat a bogrács mellett, és sikerült a nagy vadas gulyása, s miután jóllaktunk, ünnepélyesen átadta a csapat nevében az igencsak kiérdemelt legjobb mesterszakács oklevelet Zozónak (vagyis Gonzónak, aki a mexikói csődör), amit mindenki áldáskívánással aláírt. Rangidős mesemondónk desszert gyanánt olyan mesecsokorral rukkolt elő, hogy még a ház gazdái is tapsolva kacagtak. És mire azt hittük volna, hogy a nagy lakoma után mindenki teli hassal elalszik, az éjszaka setétjéből a hálószoba csendjébe bevágtatott Rózsa Sándor búskomor lován, így hát premierben hallhattuk Jani legújabb produkcióját, aminek húszperces röhögőgörcs lett a vége.
Utolsó nap reggel, hosszas búcsúzkodás után útra keltek a magyarok, s az erdélyiek maradtak. Utolsó percben jött ránk az alkotás, ugyanis elmaradt az 1% adós reklámvideó. Így hát összecsaptuk öt perc alatt, aminek a kivitelezése szinte 50 is volt, ha nem több. Aztán elbúcsúztunk mi is, és itt a mese vége, mert estére mindenki épségesen hazaért, remélhetőleg még Pándi Zsolt is. Mert ha Pándi Zsolt eltévedt volna, akkor a mi krónikás mesénk is folytatódott volna.
Aláírott,
MeseKróniKárock: