Ambrus Panna (11 éves): A Mikulás és én.

Volt egyszer egy Mikulás, de nem olyan piros ruhás!
Orgonalila kabátja, világoszöld gatyája.
Fehér volt a sapája, sötétzöld a csizmája.
Hosszú karcsú dereka, nem úgymint a nagybátyja!
Mert a nagybátyja öreg, buta, de ne térjünk ki másik útra!Hát így kezdődik a történetem! Ez a karcsú, fiatal Mikulás egyszer elindult a tündérkéihez, akik segítenek neki a csokikészítésben. Miközben ment, megbotlott, elesett és nem tudott többet lábraállni. Na itt jövök én a képbe! Pont indultam Olaszországba nagymamához, és Varázsország felett repültünk – mert így hívták az országukat – amikor hirtelen le kellett szálljunk mert a pilótának hányingere lett. Így meghallottam a jajgatást és rögtön segíteni szaladtam. Amikor megláttam a földön a jajgatót, nem néztem, hogy ki az, csak kérdeztem:
– Hogy tudok segíteni?
– Menj a tündéreimhez, ők majd segítenek. Mondd meg nekik, hogy elestem a Nagy fenyőnél és nem tudok felállni. Ott laknak a Piros tölgynél, nem messze innen. Itt van ez az ösvény, ez pont oda vezet. – jött a válasz.
– Rendben, sietek. – mondtam és már szaladtam is.
Mikor odaértem, minden tündér megijedt, úgy trappoltam. De csak ezt hadartam:
– Elesett a Nagy fenyőnél, nem tud felállni.
Erre még jobban megijedtek, de már nem tőlem, hanem attól, hogy ki esett el. Meg is kérdezték, mire azt válaszoltam:
– Lila kabátos magas fiatalember.
Na ekkor ijedtek meg a legjobban. Rögtön tudták kiről van szó.
– Jaj, a Mikulás! Jaj ne, a Mikulás! – kiáltozták cincogó hangon.
– A Mikulás? – kérdetem meglepetten, aztán hozzátettem: – Hát akkor siessünk!
Oda is szaladtunk, persze csak én, mert a tündérek repültek. A kis lények körülvették a Mikulást, felrakták egy hordágyra, csettintettek egyet és már ott is volt a kórházban. Nem is tudtam neki köszönni.
Ekkor eszembe jutott, hogy sietnem kell a repülőhöz. Rohantam is, de mire az ajtó elé értem, becsukódott előttem. Ott maradtam Varázsországban. Elkezdtem sírni és a nagy sírás közepette elaludtam. Amikor felébredtem, egy nagy, tündérekkel teli szállodaszerűségben voltam. Egyszer csak elém lépett a Mikulás.
–  Ó kedves Mikulás, bocsáss meg, hogy fel sem ismertelek a legutóbb. – mondtam neki.
– Nem is haragszom rád, hanem inkább magamra, mert meg sem köszöntem, hogy segítettél. De te hogyhogy itt maradál? – kérdezte a Mikulás.
– Háááát…hagyjuk. – szóltam.
Rendben, de nem szeretnél haza menni? – kérdezte ismét.
– De, én nagyon szeretnék hazajutni kedves Mikulás. – mondtam neki.
– Akkor gyere velem! – kapta fel fejét vidáman.
Már szaladtam is, de a Mikulás rám szólt, hogy nem szabad rohangálni az épületen belül és hogy amúgy se tuom az utat, meg hogy még le is maradt volna, mert még mindig fáj a lába.
– Bocsánat, el is felejtettem. – feleltem elszégyenkezve.
– Semmi baj, csak máskor figyelj oda jobban. – mondta kedves hangon.
Lementünk a garázsba és elővette a Mikulás a szánját. Nagyon szép volt, csak úgy káprázott a gyönyörűségtől. Amikor beleültetett, eléggé meglepődtem. Azon repültünk a városunk felett, ami csodaszép látvány volt. Aztán hazaértünk és elköszöntünk egymástól.
A szüleim csodálkozva kérdezték, hogy kerültem haza és miért nem Olaszországban vagyok a nagyinál, de nem haragudtak. Nagyit is felhívtuk, hogy mégsem tudtam elmenni hozzá, de ő sem haragudott.
Ekkor felébredtem. Talán csak álmodtam az egészet? Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy a csizmám tele van csokival, és valamiért, életemben először, csak egy fél virgácsot kaptam.
Itt a vége, fuss el véle.