Kósa Emese (13 éves): Álomország Mikulása

Álomország nem egy ország volt. Egy szegény lakónegyed. Igazából az ott lakók nevezték így. Egy hely volt, ahol rengeteg be nem teljesített álom gyűlt össze. Érdekes volt ott felnőni. “Álomországban” nem volt egyszerű az élet. Az ott élők késélen táncoltak, hol az anyagiak, hol az életbenmaradás  szempontjából. Ha az ember ott nőtt fel, megtanulta, hogy mikor beszéljen, mikor ne, hogy kivel álljon szóba, hogyan védje magát és hogyan ne keveredjen bajba. Igaziból nem rossz hely, csak sok ott a szomorú ember, akik beleuntak saját nyomorúságukba és másokat is elszomorítanak.
Minden tavaly Karácsonykor kezdődött. A szomszédban lakó “öreg” Péter bácsit kilakoltatással fenyegették. Nem volt hova mennie.
Beesteledett. Mindenki nyugovóra tért. Másnap reggel mindenkinek a küszöbén néhány szaloncukor és egy üzenet állt. Az üzenetben egy ismeretlen azt kérte, hogy segítsünk a bácsin, karácsonyi ajándékként. Az aláírás annyi volt, hogy “Álomország Mikulása”. És a negyed segített Péter bácsin, nem lakoltatták ki. Azóta, ha valami nagy baj volt a negyedben, a “Mikulás” segített. Igy, vagy úgy, de azóta senki sem hagyta el a közösséget.
Senki sem tudta, ki “Ő”. Arra mindenki rájött, hogy a negyedben lakik és nem gazdag. Nem a világmegváltó céljaiból segített, hanem azért, mert egy kis örömet akart csempészni a kegyetlen hétköznapokba.
Néhány gyerek összefogott, hogy kiderítsék, ki “Álomország Mikulása”. Nem jártak sikerrel. Szinte gyanusítgatták egymást az emberek, s a helyzet kezdett elfajulni. Ezután egy ideig nem tevékenykedett a Mikulás.
Aztán level érkezett. A levélben tisztán közölték, hogy ha az emberek nem értékelik a puszta jóakaratot, akkor az nem segít többé. Na, itt már mindenki értett a szép szóból. Senki sem zargatta többé, csak hálásak voltak a figyelemért és a segítségért.
Tóbiást mindenki ismerte. A romos játszótér melletti csavargó sosem morgott. Nem  volt se öreg, se fiatal. Péter bácsi már régóta ismerte. Soha senki nem nézett rá furcsán, csak megtűrték. Aztán belopta magát az emberek szívébe. Aki túllátott rongyos, fáradt kinézésén és megállt vele beszélgetni, semmit sem vesztett. Sokszor láthattuk, hogy a gyerekek körbe ülve, tátott szájjal hallgatták Tóbiást. Hihetetlen történeteket tudott mesélni:  a véres hajóscsatáktól kezdve, Csodaország kapuit is kitárta az apró népség előtt.
Telt-múlt az idő Álomország felett. Volt aki elment, volt aki ide jutott. Tóbiás hihetetlen történetei és a “Mikulás” kitartása viszont nem változott.
Aztán egyszer csak a “Mikulás” nem üzent, nem segített. Az emberek mérgesek lettek és szídni kezdték. Nem tudták értékelni, azt amit értük tett addig. Ám, más is történt. Tóbiás örök jókedve tovatűnt, s a helyét hallgatag szomorúság vette át. “Álomország” lakói is elkeseredtek.Viszont az idő telt és rájuk köszöntött a tél. Nagyon kemény tél volt. Tóbiásra senki sem gondolt. A gyerekeknek se jutott eszébe, hogy vajon mi lehet furcsa barátjukkal. S a legszomorúbb az volt, hogy amikor bekérezkedett a lépcsőházba, senki se engedte be.
Karácsony este volt és hóvihar. Másnap mindenki ajtaja előtt egy level volt. “Álomország Mikulása meghalt!” állt a levélben. A hír mindenkit lesújtott. Minden ember kiment a tömbház elé s a negyed “szívébe”, a romos játszótérre ment. S ott meglátták egy padon, csukott szemmel ülve Tóbiást. A gyerekek oda futottak hozzá és ráköszöntek, de nem érkezett válasz. Tóbiás soha senkinek sem köszönt vissza többé.
S az emberek rájöttek, hogy “Álomország Mikulása”, nem volt más mint Tóbiás, akinek semmije sem volt és mégis másoknak szerzett örömet. Na, de hogy került oda a level mindenki küszöbére, Karácsony reggelre? Senki se tudta.
Azt egy fennebbvaló erő intézte…

This entry was posted in Álomország Mikulása meseíró pályázat, meseíró pályázatok. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.