Bedőházi Betti
„Így gondolok magunkra
Egy mesélő, daloló, játszó falka vagyunk. Izgalmas feladatokat találunk ki magunknak, például van, hogy égnek fordítjuk a fejünk és megvárjuk, hogy a kiválasztott történet életre keljen nekünk. Segítjük egymást abban, hogy egy-egy helyzethez meséket illesszünk, mégpedig olyant, ami és ahogy az oda legjobban pászol, gyakran dalok és játékok kerülnek mellé. Hizlalunk egy saját mesezsákot. Szépen növekedett és gyarapodott az utóbbi hónapokban. Tekeregni vele szuper jó, hatalmas súlya van, de nem nehéz.
A napokban egy egészen ifjú barátom kezéből teleszkópot formálva felszólított: – Vigyázz, mert tápcsővel figyellek téged! Megtetszett a pillanat, a fogalom is. Nem az ételt, italt gyomorba küldő csatorna jutott eszembe róla, hanem a mesemondó csapatunk munkája. A láthatatlan tápcső, amit mindannyian használunk amikor együtt vagy külön meséket, mítoszokat, legendákat és más történeteket beszélünk mindenhol, ahova meghívnak, vagy ahova ellátogatunk. Az élőszavas mesélés tápcsöve nem egyik oldalról visz eleséget a másikra, hanem oda-vissza mindkét oldalt egyszerre táplálja. Azt is aki mesél, s azt is aki hallgatja.
Ha már így, akkor úgy is: az élőszavas mesélésnek nagyon profi távcsöve is van, mindkét végén látni vele, lát az aki mondja, és messze ellát az is aki hallgatja. Ezeket az eszközöket a tekergő csapat mesemondóival, dalosaival és segítőivel utóbbi időben sokat használtam, innen vagyok a létezésükben teljesen biztos.
Sok helyre hordtuk már a zsákunk, immár nagyon messzire is látunk.
Jöhetnek az objektívek és a dioptriák!
Két bázisunk is van, itthon és otthon. Én az otthoniban, Erdélyben őgyelgek, bóklászok, barangolok, de mindenképpen tekergek Magyarországon is.