Volt egyszer egy kislány, nem is olyan régen, nem is olyan messze innen, valahol az Erdélyi – hegyvidéken. Hatalmas fenyves közepén élt egy szegényes, ám annál kedvesebb faházikóban szüleivel, akik határtalanul szerették gyermeküket.A kislány egy csodálatos, holdfényes éjszakán született, édesanyja és édesapja nagy – nagy boldogságára. A születéskor egyetlen segítőjük volt csak, aki nem volt más, mint az égen sütkérező csodaszép Hold. Ő adott fényt és táplálta a reményt. Hálájuk jeléül el is nevezték a kis csöppséget Holdfiókának.
Bár testvérei nem voltak, Holdfióka mégsem volt magányos, hiszen ott voltak a barátai az erdei állatok. A suta, ám mégis fürge őzgida, a ravasz, de annál érzékenyebb rókakölyök, sőt még a tavaly tavasszal született botladozó medvebocs is, akikkel a világon a legjobban lehetett erdei bújócskát játszani.
Holdfióka különös kislány volt, huncut szemű, vidám. Hangos nevetésétől visszhangzott az erdő. Egyetlen dolog szomorította el csupán, amikor a közeli erdei patak víztükrében, az arcán lévő szeplőit szemlélgette. Nem volt hiú kislány, de nem értette, hogyan kerültek az arcára és nem is akart megbarátkozni velük. Úgy érezte teljesen feleslegesen csúfítják el az arcocskáját, hiszen semmi, de semmi hasznuk sincsen. Hiába vigasztalta a suta, ám mégis fürge őzgida, hogy lám neki is milyen kis helyre fehér pöttyei vannak, ő ettől különleges, Holdfiókát nem lehetett jobb belátásra bírni. Hiába bizonygatta a ravasz, de annál érzékenyebb rókakölyök, hogy ő a legbájosabb arcú kislány, akit csak ismer a világon, bizony ez sem sokat segített.
- „Sok – sok buta szeplő! Mit gondolnának az emberek, ha egyszer meglátnának ezzel a sok csúnya pöttyel az arcomon?” – azzal a patak medréhez ment és minden erejével mosni, sikálni kezdte az arcocskáját. –„ Ráadásul semmire sem jó, haszontalan, buta pöttyök!” – szomorkodott.
Szerencsére bánata sosem tartott sokáig, mert megjelentek erdei barátai és a világ legjobb játékára hívták Holdfiókát. Ugye ti is tudjátok mit játszottak? Hát persze, hogy erdei bújócskát!
Egy nap, amikor a fenyvesben játszadoztak búvóhelyet keresve, annyira jól érezték magukat, hogy észre sem vették és a Nap már lemenőben járt, lassan sötétedni kezdett. A kis állatok mind- mind hazasiettek a mamájukhoz, hogy le ne maradjanak az erdei vacsoráról és Holdfióka egyre csak azt vette észre, hogy egyedül maradt az erdőben. Nem ijedt meg, hiszen ő is az erdő gyermeke volt, és azt is tudta, hogy a Hold – akit őrangyalaként szeretett – nemsokára felbukkan a sötétkék égbolton, és sietve hazavezeti majd aggódó szüleihez. Ám, ahogy telt – múlt az idő Holdfiókának be kellett látnia, hogy hiába igyekszik a Hold minden erejével az utat mutatni számára, a hatalmas fenyőfák teljesen eltakarják fényét. Holdfióka elszomorodott:
- „Hogyan jutok így haza drága szüleimhez? Olyan messze elszaladtam az otthonomtól, ők pedig már biztosan nagyon aggódnak! Keresnem kell valami búvóhelyet az avarban, ahová bevackolhatnám magam reggelig. Akkor aztán rögvest hazaindulok.”
Már éppen le akart feküdni a fák alá, amikor hirtelen azt vette észre, hogy bizseregni kezd az arca. Amikor hozzáért apró tenyerével, érezte, hogy a pici szeplők lerepülnek az arcáról és fergeteges táncra perdülnek körülötte! Ez volt ám az igazi csoda! Holdfióka sosem látott még ilyet! A sok – sok szeplőtáncos, mint ezernyi apró szentjánosbogár, úgy keringett körülötte és gyönyörűen énekelni kezdtek:
- „Szeplőtánc, szeplőtánc! Gyere velünk, s házat látsz!
Magadra sosem maradsz, megmutatjuk az utat!”
A szeplőcskék vidáman terelgetni kezdték a kislányt a hazafelé vezető úton. Éppen időben lépett be az ajtón, mert szülei már nagyon aggódtak érte. Holdfióka boldogan anyja karjába ugrott:
- „Édesanyám, olyan szép napom volt! Rengeteg új barátom van, akiket sosem fogok elveszíteni!”
Azzal édesanyja ölébe bújt és szépen sorban mindent elmesélt. Mesélt a haza felé vezető utat megmutató táncos szeplőkről is akik most már a barátai, és belátta azt is, bizony nagy szüksége van az ő kis szeplőcskéire.
Hogy szülei vajon hittek-e neki? Sosem tudjuk meg. De tudjátok mit? Én hiszem, hogy megtörtént! És hogy miért? Nézzetek csak az arcomra!