Demeter Lilla (10 éves): Az örökgyertya

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Úgy hívták, hogy Adventfalva, ahol egy kis házban lakott Liza a szüleivel. Egy decemberi havas napon a főtéren sétáltak, amikor Liza észrevett a tér közepén egy feldíszített ajtót. Az ajtóra az volt felírva: CSODAAJTÓ. Úgy gondolta, hogy bekukucskál rajta, de kíváncsiságból benyitott. Amikor átlépett rajta, egy fényes, lila színű, hatalmas épületbe került. Ekkor egy fehér lufi ereszkedett eléje, amelyen az állt: Üdvözöllek a Mikulásgyárban! Mikor figyelmesebben körülnézett, észrevette a sok szorgos manót a gyárban. Ekkor a nagy sürgés-forgás közepette meglökte egy manó, aki nagyon megijedt a kislánytól. Ijedtében azt kiabálta a manó:
– Mit keresel itt? Neked nem volna szabad most itt lenned!
– Én véletlenül jutottam ide, a Csodaajtón keresztül – válaszolta szipogva Liza.
A manó elvezette őt a Mikuláshoz. Egy kerek, nagytestű, lila ruhás, hosszú fehér szakállú ember előtt találta magát. Még mielőtt még egyetlen gondolat is eszébe jutott volna, máris ott ugrált körülötte egy piros orrú kistacskó.
– Füge! Nem bántjuk a vendéget! – mondta a Mikulás. Elnézésedet kérem, de a kutyám egy kicsit zabolátlan mostanában. Ki vagy te?
– Liza vagyok, és én csak véletlenül kerültem a gyárba.
Ahogy befejezte a kislány a mondatát, hirtelen nagy szürkeség támadt a világban. A színek mintha egy csettintésre eltűntek volna. Ekkor egy manó szaladt be ijedten:
– A Mikulásgyár mindent látó számítógépén új jeleket észleltünk. Úgy látjuk, hogy a Grincs elfújta az örökgyertya lángját! Liza csodálkozva nézett a Mikulásra, mire ő elmagyarázta, hogy mi is történt valójában.
– Az örökgyertya a Gyertyatoronyban található, túl a Napraforgómezőn, de még a Meggyfarengetegen is túl – mondta a Mikulás. Ha valaki elfújja a Gyertyatoronyban világító örökgyertyát, akkor a színek kihunynak, és minden fakó szürkévé változik.
– Én szívesen segítek visszahozni a színeket a világba! – jelentette ki Liza.
– Hát akkor mire várunk? Menjünk! – tette hozzá a Mikulás.
Így történt az, hogy a Mikulás és segédei, azaz Füge, a piros orrú kistacskó és a még nem említett csokimajom, na, meg persze Liza elindultak, hogy újra színessé változtassák a világot. Mentek, mendegéltek, míg el nem érték a Napraforgómezőt, ahol minden virág pontosan ugyanakkora volt, és mindegyik ugyanúgy nézett ki. Volt itt aztán tüsszentés a sok szálló virágportól! Nehezen, de sikerült átjutniuk a Napraforgómezőn.
– Hát, ez nem is volt olyan egyszerű! – fújt egy nagyot a Mikulás, majd folytatták tovább az útjukat.
Hosszasan ballagtak, amikor hirtelen előttük termett a Meggyfarengeteg. Mintha a semmiből került volna eléjük. A meggyfák vékony ágai a földig hajoltak, akárcsak az indák. Ám amikor a csapat belépett az erdőbe, egyszer csak az indák mozogni kezdek, majd vesszőzni kezdték a betolakodókat. A vesszőcsapkodás nem volt túl kellemes, de a színmentőket ez sem tartotta vissza. Hamarosan kikerültek a rengetegből. A csapat egyre fáradtabb volt már, de folytatták az útjukat. Egyik pillanatban Liza mereven megállt, mintha egy rémet látott volna, és felkiáltott:
– Nézzétek! Egy torony! Valóban nem volt ez más, mint a Gyertyatorony. Az örökgyertya fönt, a csúcsán volt, amelyhez csigalépcső vezetett fel, több száz lépcsőfokkal. Bár már nagyon kimerültek voltak, tudták, hogy most nem állhatnak meg pihenni. Lépkedtek fölfelé a lépcsőkön, már-már kifulladva. Elsőnek a csokimajom ért föl a gyertyához, őt követte Füge és Liza. Utolsónak a Mikulás érkezett lihegve. Miközben sajnálkozva látták a kihunyt gyertyát, észrevették a sötétben gubbasztó Grincset. Senki nem merte őt megszólítani, mert híres volt a sértődékenységéről. És ha egyszer megsértődött, bárki kérlelhette, nem mozdult semerre, és nem volt hajlandó semmire. Végül a Mikulás bátorkodott őt megszólítani. Mesélt a mikulásmunkáról és arról a sok örömről, amit a gyerekeknek szerez szerte a világban. Ahogy mesélt, egyre jobban figyelt rá a Grincs. Végül megkérte őt a Mikulás, hogy jöjjön el a Mikulásgyárba ő is segíteni, csatlakozzon a vidám csapatához ajándékokat készíteni. Nem fogjátok elhinni! A Mikulásnak sikerült a Grincset meggyőzni, aki kissé szégyenlősen, de elfogadta a meghívást. Nagy örömujjongással köszöntötték a Grincset a csapattagok. A Mikulás pedig elővette a zsebéből az adventi gyertyákat lángra lobbantó gyufáját, és meggyújtotta az örökgyertyát. Hazafelé az út már sokkal rövidebbnek a tűnt a vidámság miatt, hiszen a szürkeség kezdett eltűnni a világból, és a színek visszakerültek a helyükre. A Mikulásgyár manói hősként köszöntötték a bátor csapatot, de nagyon meglepődtek, amikor észrevették a szégyenkező Grincset. Mikulás odalépett hozzá, a Grincs pedig összeszedte a bátorságát, és mindenkitől bocsánatot kért a színek elüldözése miatt. De már nagyon kevés idő maradt a maradék ajándék elkészítésére, így nagyon kellett igyekezniük. A maffinbabák még hátravoltak. Kiderült, hogy a Grincs nagyszerűen tud sütni, így még időben elkészültek a cuki babák, és bekerülhettek a Mikulás puttonyába, az ajándéktermő fa alá. Ekkor már ott fénylett a lila mikulásszán, és a rénszarvasok is készen álltak a nagy útra. Még azt elárulom, hogy a Mikulás szánját hat fehér ikerszarvas húzza, akiket időnként összekever a Mikulás. Koppantak a Mikulás csizmái, ami azt jelezte, hogy eljött az indulás pillanata. Behuppant a szán párnázott székébe, és hatalmas csengőmuzsikával elindult megajándékozni a gyerekeket. Liza addig bámulta a szánt, amíg el nem tűnt az égen. Ekkor minden eltűnt körülötte, és csak a díszes ajtót maradt, amelyen belépett a csodák világába. Az ajtón visszalépve nem a főtérre, hanem a kedves szobájába érkezett meg. Lizát hamar elnyomta az álom, és elalvás előtt még azt suttogta: Meg akarom őrizni az örökgyertya fényét!