Varga Vivien Hanna (9 éves): A Snowboardos Mikulás

December 5-e. Jön a Mikulás!!!
Kopogtak. Kinyitottam az ajtót, és ott állt egy velem azonos méretű, zöld ruhás apóka, akinek fehér, térdig érő bajusza és szakálla volt.  Az egyik hóna alatt egy snowboardot szorongatott, a hátán pedig egy hatalmas hátizsák volt.  Bemutatkozott: ő a Mikulás; aztán megkérdezte, elvihet-e magával a zöld bolygóra, ahol az otthona van és ahol a segédei is, a kerti törpék élnek. Felöltöztem, útra készen kiléptem a házból.
– Mikulás, mi a következő teendő? – kérdeztem.
– Szétosztjuk az ajándékokat – válaszolta a Mikulás.
Ellenőriztük az felhalmozott csomagokat, port hintettünk a snowboardra, hogy repülni tudjon, s elindultunk. Egyszer csak nyikk… slussz és…
– Jaj! Az ajándékok! Lezuhantak! Lezuhantak, egyenest a boszorkány házába! – kiáltotta a Mikulás.
– Menjünk utánuk – javasoltam.
– Az nem lesz olyan egyszerű – vakarta meg őszes fürtjeit a Mikulás.
– Miért?
– Mert nem tudom, hogy jutunk be a házba – válaszolta a Mikulás.
– Miért, nincs ajtaja? – kérdeztem meglepetten.
– Van, de senki nem tudja, hol.
– Nincs semmi, ami nyomra vezethetne? – kérdeztem aggódva.
– De, egy találós kérdés megfejtése jelzi az ajtó helyét – válaszolta a zöld ruhás, hódeszkás Mikulás.
– Melyik találós kérdésé? – kérdeztem.
– „A bolygó leghidegebb részén fekszik, büdös állat őrzi, ha megtalálod, az állat teljesíti egy kívánságod” – hangzott a válasz.
– Melyik ennek a bolygónak a leghidegebb része?
– A Mimolája teteje, a Kincolája – mutatta a Mikulás – de nem tudunk oda feljutni.
– Miért ne tudnánk? – csodálkoztam.
– Mert nincs elég repítő porunk – válaszolt a Mikulás összeráncolt homlokkal, mintha a világ legbutább kérdését tettem volna fel.
– És honnan lehet ilyen port szerezni?
– Nem lehet szerezni, készíteni kell.
– Milyen recept alapján?
– Nem tudom.
Keresetük égen-földön a receptet, de nem találtuk. Mindent felkutattunk, hiába. A Mikulás kimerülten roskadt le egy régi, pókhálós székbe a hosszú kutakodás után. Valami kemény, kényelmetlen tárgyat húzott ki maga alól. Egy ósdi könyv volt, hatalmas lakattal lezárva. Egy nagyon furcsa makk lógott a könyvbe zárt könyvjelző végéről, amely megrepedt, mikor a Mikulás ráült. Ahogy jobban megnéztük a makkot, kiderült, hogy egy picike kulcs rejtekhelye volt. A kulcs pedig tökéletesen illett az otromba lakatba. Kinyitottuk a zárat, majd izgalommal lapoztunk a könyvben. Érdekes receptre bukkantunk: „hozzávalók: néhány VIRÁG, egy PILLANGÓ, egy TÜNDÉR, kevés KÖZÖNSÉGES POR, hét BÉKAPETE, LÓFAROK és öt KUKAC.” Ezt kipróbáljuk!
Egy nagy üstbe tettük a hozzávalókat és főzni kezdtük. Amint elkészült, az egészet összemorzsoltuk és a hódeszkára szórtuk.  Láss csodát, a snowboard lassan a magasba emelkedett!
Elindultunk a Kincolájára.  Egy különös odút találtunk a csúcsán. Benéztünk, egy bűzös borzot találtunk bent. Megkérdeztük, tud-e segíteni kinyitni a boszorkány házának az ajtaját. Mielőtt válaszolni tudott volna, hirtelen úgy éreztem, mintha repülnénk, és egy szempillantás alatt a boszorkány házában teremtünk.
– Ott vannak az ajándékok! – kiáltotta a Mikulás.
Még ki sem mondta, amikor kiugrott a karosszék mögül valaki. Egy kövér, alacsony teremtés. Nem boszorkány, hanem egy törpe.
– Mit kerestek a házamban? – kérdezte a törpe.
– Az ajándékokat akartuk elvenni, és azt hittük, egy boszorkányt találunk a házban.
– Milyen boszorkányt? Itt nem lakik boszorkány, ez az én otthonom, én Robi vagyok, nem boszorkány, hanem törpe – mondta sértődötten a kis törp.
– Robi? – értetlenkedett a Mikulás – én úgy tudtam, hogy itt egy boszorka lakik.
– Nem, itt én lakom, a boszorkány nekem ajándékozta ezt a házat, amiért kiszedegettem a hajából a szúrós bogánycsokat és a pattogó bolhákat. Az ajándékokat pedig nem adom, mert én még soha senkitől nem kaptam ajándékot – mondta szomorúan a törpe.
– Soha senkitől nem kaptál ajándékot? A Mikulástól sem? – kérdeztem.
– Nem – rázta csalódottan a fejét Robi.
– A tied lehet a lila csomag – mondta egykedvűen a Mikulás.
– JUHUUUUU imádom a lilát, a többit elvihetitek – ugrándozott örömében Robi.
Mohón bontotta fel a csomagot, egy pár lila zoknit talált benne. Összeszedtük az ajándékokat, és éppen indultunk volna, amikor a Mikulás felkiáltott:
– Jaj, ott maradt a hódeszka borznál a Kincoláján. Mi lesz most a rengeteg ajándékkal? Hogy juttatjuk el a gyerekekhez?
– Azt hiszem, tudok segíteni – mondta Robi. – Ha azon az ajtón áthaladtok, egy titkos alagutat találtok, ami összeköti a házamat a kerti törpékével, elég tágas, hogy az ajándékok is elférjenek benne.
–    Robi adott nekünk egy fáklyát is, hogy lássunk a sötét, föld alatti járatokban, majd elbúcsúzott.
– Elindultunk, és nagy meglepetésünkre nemsokára meg is érkeztünk.
– Aggódva kérdeztem a Mikulást:
– Hogy jutok innen haza?
– Haza repítelek, a manók készítenek tüstént egy új snowboardot.
A manók hamar munkához is láttak, pillanatok alatt kész lett az új járgány. Miközben hazafelé nyargaltunk, sűrű, mély álom nyomott el. Csak törölgettem a szemem, s mire végre sikerült kitessékelnem az álommanókat a pilláim mögül, a tesóim már bontották a Mikulástól kapott sok ajándékot.  A snowboard mellett egy levél is volt a Mikulástól, melyben ez állt: „Köszönöm a segítséget! Találkozunk jövőre. Viszlát!” Talán mégsem csak álom volt a hódeszkás Mikulás, talán… valóban együtt siklottunk a felhős buckákon az éjjel leple alatt!