Szakács Kata (14 éves): Veled Álmodtam

– Jó éjszakát!- nyomott egy puszit anyu az arcomra, majd kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
„Boldog karácsonyt”, motyogtam magamban, majd lassan elnyomott az álom.Hirtelen egy erdő kellős közepén találtam magam. Ahogy kifújtam a forró levegőt, a lehelletem gőzként villant meg előttem, és amint szippantottam egyet, megcsapott az erdei hűvös levegő. Ez a kelleténél hidegebb volt. Szemügyre vettem a körülöttem lévő, fákkal sűrűn benőtt tájat, és akkor tűnt fel, hogy vastag hótakaró lepi a helyet.
-Végre, hogy ideértél, Laura!- szólalt meg mögülem egy mély, bársonyos férfihang. Hátrafordultam és belenéztem a fakó kék szempárba. Meleg, kedves tekintete volt, arcán halvány pírt véltem felfedezni, de nem láthattam sokat belőle, mivel hosszú, erős, durva szálú ősz szakáll fedte el annak felét. Kopott, zöld kabátot viselt, fekete sapkával a fején, sötétebb árnyalatú kesztyűvel, valamint egy piros, kockás sálat, melyet viszonylag nehéz volt észrevenni, mivel dús szakálla miatt csak nagyon kevés látszott belőle.
– Honnan tudja a nevem?- kérdeztem, remegő hangommal megtöltve a csendes erdőt. Az idős bácsi szeme körül mélyebb ráncok jelentek meg, ebből pedig arra következtettem, hogy elmosolyodott.
– Megjegyeztem. Pici korod óta rám vársz minden karácsonykor- mondta.
– Ki maga?- tettem fel egy újabb kérdést.
-Nem ismersz fel, igaz? Látod, ez a gond! Az emberek mindig piros ruhában tüntetnek fel, mindenhol. Pedig az csak a munkaruhám karácsonykor. Mostmár dereng valami?- mosolygott kedvesen.
– Maga a Mikulás, igaz?- húztam halvány mosolyra a számat, mikor belémhasított a felismerés.
– Igen, én lennék. Gyere! Ráérünk csevegni útközben is. Azért hívtalak ide, mert gondoltam, idén kapsz tőlem valami mást is. Körbevezetlek itt, ahol élek és töltöm a mindennapjaimat, és bemutatok pár olyan lényt, akikkel még nem találkoztál.
– Mivel érdemeltem ezt ki?- csodáloztam, közben pedig elindultunk. A ragyogó, fehér hó ropogott a talpam alatt.
– Jó gyerek voltál!- nevetett fel. Ahogy haladtunk az erdőben, elragadott a helyzet varázsa. Valahogy más volt, mint az én világom. Itt nem éreztem  a szomorúság, fájdalom jelenlétét.  Itt minden vidám, boldog, gondtalan és felhőtlen volt.
– Mellesleg, az Álmok erdejében vagy, ahol az állatok is beszélnek, valamint olyan lényekkel vagyunk körülvéve, mint a tündérek, kentaurok, faunok, manók, törpék vagy varázslók. Vegyes nép vagyunk mi, de annál összetartóbbak!- mesélte. Igaza volt. Az erdő lakói teljes békességben éltek. Először a kentaurokhoz látogattunk. Az övék volt az erdő tisztás része. Erős alkatú lények voltak. Tényleg úgy néztek ki, mint ahogy az én világom ábrázolta őket. Félig ló, félig ember. Az arcvonásaik élesek voltak. Náluk hiányzott a lágy tekintet vagy mosoly. A szempárokból az erő sugárzott. De a zord külső szerető szíveket rejtett el a világ elől. A tündérek voltak soron. Gyönyörű, törékeny teremtések. A hattyúkhoz tudnám őket hasonlítani, persze nem a kinézetük alapján. A tündérek is olyan kecsesek, méltóságteljesek, mint ők. Van bennük valami különleges, amit nem lehet szavakba önteni. A faunok tényleg művészek. Először a kentaurokhoz hasonlítottam volna őket, de egyáltalán nem hasonlítanak. Ezek a kecskelábú emberfélék virgonc, huncut és csúfolódó kedvű  lények. És minden művészi ágat képviselnek. A manók és törpék a gyermeki szív és lélek megtestesült alakjai. Őszinte, vágyakozó és legfőképpen reménnyel teli lényük már szinte hihetetlennek tűnhet nekünk, embereknek. A varázslókat pedig inkább nem jellemezném. Csak annyit mondanék: hozzánk hasonlóak. Ezzel szerintem mindent elmondtam! Az erdő minden zeg-zúgára próbáltunk időt szakítani és beosztani a rendelkezésünkre álló néhány órát. Nem volt könnyű, de megérte, mert láthattam azt, hogy milyen a béke, a majdnem tökéletes világ. És megismerhettem ezeket a különleges teremtéseket, akiknek gyönyörű és tiszta lelkük van.
– Az út végére értünk, Laura. Ideje visszamenned. Tudnod kell, hogy bármikor visszahozhatlak, ha szeretnél még látni minket, és több időt tölteni velünk, mert szívesen látunk- ölelt magához kedvesen a Mikulás. Könnyezve bólintottam és gyengéden eltoltam magamtól, hogy még utoljára belenézhessek a fakó kék szempárba, majd elmosolyodtam.
– Viszlát! És köszönöm! Amint ezt kimondtam, vége lett az álmomnak.

This entry was posted in Álomország Mikulása meseíró pályázat, meseíró pályázatok. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.