Soha sem fogom elfeledni azt a napot, amikor egy pillanat alatt megváltozott az életem. Egy átlagos téli napnak indult, sűrűn hullott a hó és mindenki a másnapi Mikulás-járásra gondolt.A barátaimmal sétáltunk egy kicsit a havas erdőben, amikor hirtelen egy fényzuhatagra lettem figyelmes. Közelebb merészkedtem és észre vettem, hogy egy hatalmas fa odújából ered a fényesség. Az odú mérete barlangnyi volt, amelyen nyugodtam ki-be sétálhatott volna egy felnőtt is. Kíváncsiságom a félelememnél is nagyobb volt, ezért bemerészkedtem a nyíláson, mit sem sejtve, mi vár majd ott rám.
Hirtelen zuhanni kezdtem növekvő sebességgel, s amikor azt hittem, hogy bizonyára ütött életem utolsó perce, valami fékezte a zuhanást és a lábamra ereszkedtem. Amint ki mertem nyitni a szemem, láttam, hogy egy furcsa helyre kerültem: körülöttem picike törpék szaladgáltak, szépen csomagolt dobozokat, szalagokat vittek-hoztak s a hangulat… nos, az igazi ünnepi sürgés-forgásra emlékeztetett. Hirtelen előttem termett egy hófehér szakállú emberke és rám rivallt:
– Mi a csodának álldogálsz itt ebben a furcsa öltözékben? Tán csak nem álarcosbálba készülsz, amikor itt annyi a munka!?
Ezután jobban szemügyre vett és ezt mondta:
– Hmm! Te nem törpe vagy… igaz? A ruhádról ítélve, inkább embernek látszol… s akkor meg mit keresel a Mikulás országában?
Erre a fogadtatásra, a szigorú hangra nem számítottam, amely szakasztott olyan volt mintha otthon tettem voltna rossz fát a tűzre, de a félelmem elszállt a „Mikulásorzság” hallatára! Minden rendben, itt nem eshet bajom, mert Mikulás nem engedné meg, hogy valaki is bántson! Mint minden gyermeknek, nekem is az volt leghőbb vágyam, hogy ide eljuthassak és találkozzak azzal a kedves, jó Mikulással.
– Na gyere! – mondta a törpe és már cipelt is magával.
Teremről teremre mentünk, kanyargós folyósókon bandukoltunk, ami törpelábon bizonyára fárasztó volt, de nekem nem is tűnt olyan messzinek a messze. Aztán egy magas, szépen faragott, tölgyfa ajtóhoz értünk. A törpe rám szólt:
– Innen ne mozdulj, amíg jövök! – s azzal levett süveggel belépett egy magas terembe. Bentről beszélgetés foszlányai röppentek felém, aztán kitárult az ajtó és meleg csapta meg az arcom. A fény egy kandalló tüzének lágyságára emlékeztetett, s akkor felemelkedett egy recsegő karosszékből a piros kabátos, puttonyos ősz bácsika helyett… egy teljesen más Mikulás!
Szólni sem tudtam a meglepetéstől. Öltözete furcsa volt, szivárványos palást borította vállait, haja őszes, hátra fésült és szakála nem is volt! Inkább filmszínészre emlékeztetett, nem pedig egy Mikulásra! Látva, hogy még a szám is tátva maradt, elkacagta magát és ezt kérdezte:
– Hol jársz itt, ahol a madár se jár, te kislány? Úgy látom nyitva maradt szellőztetés után az őreg fa odúja, s te meg beestél a felvonóba…- a szeme kacagott, amikor ezeket mondta, mintegy engem bátorítva a szóra.
– Iiii…gen… vala…hogy… úgy történt!- vágtam ki magam hirtelen. – De, becs’szó senkinek sem fogom elmondani, mit láttam itt!
– Nos, nem hiszem, hogy egy ilyen kalandot el lehet titkolni, de… tudod mit? Ha már itt vagy, felfogadlak segédemnek. Holnap ki kell hordanom azt a temérdek csomagot a világ összes gyermekének. Mondd csak, mi a neved?
Erre nem is számítottam, ezért csak hebegve jött ki a számon: A..Andi!
– Nos, A…Andi, pihenj egy kicsit, mert hamarosan indulnunk kell!
A törpe, akinek nevére már nem is emlékszem, elvezetett egy tiszta kis szobába, ahol egy fehér paplanos ágy várt rám, s a kis asztalon egy bögre gőzölgő kakaó, meg kalács. Bizony megéheztem a kaland után és el is fáradtam jócskán. Igy hát hamar álomba merültem, még a nekem készített finomságot sem tudtam mind elfogyasztani.
Úgy éreztem, épp csak behunytam a szemem s már itt is volt Mikulás, útra készen. Már az udvaron állt a szánkó, a sok ajándékkal, s előtte vídáman rázták fejűket a rénszarvasok. Amint beszálltunk, Mikulás megrázta a botján levó kis csengettyűt és a szánkó felemelkedett, s hamarosan, ott ahol én bejöttem, ki is repültünk. Szálltunk mint a gondolat, s amikor Mikulás szólt, ki kellet dobnom egy-egy zsák ajándékot, amelyeket pici ejtőernyők segítettek célba jutni. Ő egy számítógép monitorán követte az utat, amelyen minden ház látható volt és a GPS mindegyre bemondta, merre járunk. Multaságos volt! Észre se vettem, hogy telt el ez az éjszaka, de egyszer csak zuhanni kezdtünk és újra elértük a hatalmas fa bejáratát.
Ekkor az égen már derengett a hajnal. A monitoron láttam még, amint a gyerekek ébredeztek otthonaikban, s kíváncsian keresgélték az általunk kézbesített ajándékokat. Olyan boldog voltam, mint soha, a sok mosolygó arc láttán!
Ekkor elhatároztam, hogy megkérem Mikulást, lehessek máskor is a segédje ! Most már biztosan tudom, én leszek a Mikulás „trónörököse”!
+36 70 9432105
mese@tekergomeseosveny.hu
