Both Zsuzsa
Varázsmese ez. Azért csatlakoztam a csapathoz, mert elég volt. Elég volt eddig lemaradni, kihagyni a csodát. A csoda pedig történik, velünk vagy nélkülünk. Na, én nem akarom, hogy nélkülem történjen.
Látni, érezni, tapasztalni akarom. Minden formájában. Jöjjön be a lábamon keresztül, ha táncolok, rezegtesse meg a hangszálaimat, ha énekelek, gyönyörködtesse a szemeimet az a szépen kanyargózó sok kacskaringó, ha kézzel munkált szép tárgyat látok, kússzon csak be a hallójárataim minden apró zugát betöltve az a dallamfoszlány, töltse el a lényem egészét a jóérzés, a biztonság, hogy nem mese, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig ráébred tévedésére és megjavul. Mese nincs, ennek így kell lennie. Megmondta ezt már annyi mese. Hallgassuk odaadással. Mi felnőttek úgy, ahogyan a gyermekek teszik. Hagyjuk, hogy nyűgözzön le. És hogy két mese között jobban tudjuk megemészteni a hallottakat, hogy észrevétlenül morzsolhassuk el azt a könnycseppet a szemünk sarkából, hogy nyugodtan elkacaghassuk magunkat, ha csattanós a mese vége, én majd énekelek és meg is tanítom, mert együtt énekelni még jobb. Mert nótából is végtelenül sok van, akárcsak meséből.