Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tiszta, fehér, félfamentes A/4-es papírlap. Hibája mindössze annyi volt, hogy a jobb felső sarkában, (mások szerint a bal alsó sarkában) egy enyhe gyűrődés látszott.Ezen a tiszta, fehér, enyhén gyűrött papírlapon egyszer az Apuka (mindenki Apukája) rajzolt egy csodás történetet a Kisfiának, amely történet egy icipici pontocskáról szólt, amelyet az Apuka (mindenki Apukája) le is rajzolt, nagyjából a tiszta, fehér lap közepére.
– Valahol, a teremtett világ közepén, egyszer született egy pontocska. Akkora volt éppen, mint egy gombostű hegye. De ez a pontocska érezte, hogy többre hivatott annál, hogy egyszerű, kicsi pont maradjon. A vágy egyre hajtotta, hogy mind több és több legyen. Addig nyújtózkodott, mígnem egyszer már nem pont volt, hanem vonal.
Ekkor a Kisfiú közelebb hajolt a papírhoz és megállapította, hogy már többé tényleg nem pontocska, amit lát, hanem…
– Hajszálvékony, alig 1 milliméteres vonalacska. Ez kevés volt a pontnak – aki már fiatalon magában hordozta a Végtelent – hogy egyszerű vonal maradjon, ezért tovább növekedett és sok-sok idő multával kezdett kirajzolódni a végső formája, amelyben a pont látta a rendeltetését beteljesedni. Tökéletes, a végtelenséget is önmagába záró, önmagába visszatérő vonallá fejlődve, Körré alakult. A pont – aki immár tökéletes Kör képében élt – boldog volt és elégedett. Egy idő múlva azonban kezdte nagyon egyedül érezni magát és egyre azon rágódott, hogy „nem jó a Körnek egyedül!”
Itt a történetbe beleszólt a Kisfiú
- Apuka! Rajzolj néki segítőtársat, hozzá illőt!
Az Apuka (mindenki Apukája) nem tudott, (s talán nem is akart) nemet mondani a kérésre, ezért tovább mesélt és tovább rajzolt.
– Egy napon aztán valami furcsa dolog történt. Valami ismeretlen érzés gomolygott végig a Kör-vonalán. Közvetlenül maga mellett meglátott – micsoda öröm – egy másik Kört. (Hozzá hasonló tökéletes teremtést talán csak tükörben láthatott volna.)
- Milyen gyönyörű! – gondolta – Magában hordozza a végtelent!
Egy ideig csak csodálták egymást, majd szépen, lassan – kissé félszegen talán – közeledni kezdtek egymás felé, mígnem összeért, – milyen csodás pillanat – összeért a körvonaluk! Ahol egymás testét megérintették, a vonalaik összekapcsolódtak, örökre elválaszthatatlanul, képzelet feletti boldogságban.
- Lesznek ketten egy testté! – szólt a Kisfiú
- – válaszolt az Apuka (mindenki Apukája) – Felette nagy titok ez!
Epilógus azoknak, akiknek nem tisztázott a címben szereplő szám eredete, azoknak, és csakis azoknak elárulom, hogy az összekapcsolódás pillanatában az egyik Kör megkérdezte a másiktól
- Szeretnéd?
- Mire az így válaszolt: Nekem nyolc!