Hachbold Helga Rita: Gergő és a csodaösvény – legmeghatóbb mese

Kint sűrű pelyhekben esett a hó, egészen belepte hintákat. Az óvó nénik csendben ébresztgették a gyerekeket. Azok álmos szemmel bámulták a hóesést. Csodaszép volt, sokan még nem is láttak ilyet. Aztán meguzsonnáztak, s kicsit még játszottak a szobában.

Már sötétedni kezdett, mikor jöttek az anyukák a csemetékért, és hazaindultak. Kivéve Gergőt. Édesanyja mindig az elsők között érkezett, de most késett. Gergő nem értette. Már Kati, a legjobb barátja is elköszönt, de az ő anyukája még mindig nem volt sehol.

Az óvó nénik is tanácstalanul vártak. Egyikük félrevonulva telefonált, szeme könnybe lábadt, miközben Gergőt nézte. Szép lassan kiürült az óvoda. Odakint teljesen sötét volt, már a hold is feljött az égre. Gergőre ráadták a cipőjét. Az óvó néni halkan énekelt neki közben. Majd a kabátért indult, ám az alkalmat kihasználva, Gergő észrevétlenül kisétált a kapun. Azt gondolta, hazatalál ő egyedül is.

Kint hideg volt, de a fiú nem érezte. A fehérség látványa teljesen lenyűgözte. Talpa alatt megcsikordult a hó. Elindult arra, amerre anyukájával sétálni szokott. A sarokhoz érve azonban elbizonytalanodott, nem tudta, merre menjen tovább.

Hirtelen egy kis fekete puli tűnt fel előtte.

-Kutyus! – kiáltott fel örömében Gergő, majd felé lépett. A kutya a farkát csóválva odaszaladt, majd továbbment, elindulva egy hosszú, hólepte utcán. Gergő követte.

Nem ismerte a környéket. Kanyargott, tekergett az út, mint egy csodaösvény. A hó szikrázott a lámpák fényében, a házak kéményéből felszálló füst megnyugtatóan hatott. Az ablakokban néhol ott állt egy-egy csokimikulás.

Gergő csak ment-mendegélt, követte a fekete kutyát. Az hol előre-, hol visszaszaladt hozzá. A kanyargós út lassan elfogyott. Az utca végén egy hatalmas, kék színű ház nyitott kapuval várta, hogy betérjen oda, aki arra jár. A kis kutya megállt a bejáróban, hátranézett Gergőre. Mintha mosolygott volna… Vakkantott egyet, aztán hirtelen eltűnt. Gergő az udvaron át a tornácra érkezett. Bentről kellemes zene szólt, az ablakok itt is ki voltak világítva, valaki egy dalt dudorászott.

A fiú lenyomta a kilincset.

-Gergő! Te vagy az? Már vártalak! Gyere, gyere! A kedvencedet sütöttem! – szólalt meg a konyhából egy hang.

– Nagyi!!! – kiáltott fel a fiú örömében.  – Nagyikám! Itt vagyok, anya nem jött értem, de én hazataláltam! – futott a nagyanyja felé kitárt karokkal. – Olyan szép itt minden. Eljöttem hozzád.

– Ugye, szép? Jó meleg is van. Gyere, egyél, kincsem, biztosan megéheztél a hosszú úton. Így, ni. Nagyon ügyes legény vagy! Így idetaláltál? – kérdezgette a nagyi, kezét a kötényébe törölve, majd megölelte, megcsókolta unokáját.

Gergő leült a székre. Mamája forró kakaót és finom kalácsot tett elé. Megsimogatta a fejét. A fiú csendben majszolni kezdett. Körbenézett. Sokszor volt már a nagyinál, de most mintha minden más lett volna. A falakon fényes izzók tekeregtek, a szőnyegek sokkal puhábbnak tűntek, a konyha patyolattiszta volt, és mintha mindenhol csengettyűk lennének a házban, úgy szól egy dal a rádióból. Csak az illat nem volt más –vanília és csokoládé keveredett a nagyi illatával.

-Egyél, drágaságom. Neked sütöttem. Ugye tudod, hogy te vagy a legfontosabb számomra ezen a világon? Tudod, hogy sosem hagylak el! Mindig vigyázni fogok rád. Mindig veled leszek – szólt hozzá a nagyi csendesen, arcát simogatva. – Szeretlek, nagyon szeretlek, én gyönyörűségem. Ne félj, kicsi Gergő, itt vagyok. – És csak simogatta, simogatta a fiú arcát folyamatosan áldó kezével.

-Kicsi Gergő! Itt vagyok.

-Tudom, én is szeretlek – válaszolta a fiú.

– Ébredj fel, kisfiam, ébredj! Itt vagyok.

Gergő felnézett, és homályosan látta, amint édesanyja hajol az ágya fölé. Kint világos volt, szikrázott a fehérség, lassan, szomorúan szállingóztak a hópelyhek.

-Anya, anya! Nem jöttél értem, de én egyedül elsétáltam a nagyihoz. Egy kis fekete kutya mutatta az utat. Olyan jó volt, odataláltam, a tekergő ösvényen kell menni. Kalácsot is ettem – tette hozzá.

– Jól van, kisfiam. Gyere, kelj fel, most hazamegyünk – szólt csendesen az édesanyja.- Nem vagy lázas? Úgy leizzadtál.

-Te is izzadsz, anyu- mosolygott Gergő –, ott egy csöpp a szemed sarkában.

– Igen – mondta az anyja, majd elfordult, hogy kitörölje szeméből a könnyet.

Felöltöztette fiát, az óvó nénik csendben álltak és nézték, egyikük sem tudott megszólalni.

-Tudom, merre kell menni. Tudom, hogy juthatunk el a nagyihoz. A csodaösvény elvisz hozzá. Gyere, anya, megmutatom – mondta Gergő, s anyja kezét megfogva húzni kezdte magával.

– Állj meg Gergő, várj! – szólt határozottan az anyja. – A nagyi elköltözött. Ma délután felment az égbe. Oda mi nem mehetünk utána. Érted, kisfiam? Nem mehetünk. Nem látjuk többé a nagyit – zokogta most már a fia előtt térdelve, a sálját igazgatva. – Elköltözött…

Gergő meghökkenve nézte. Elköltözött az égbe? De hisz most voltam nála, ettem a finom kalácsot, ittam a forró kakaót a konyhájában. Nem, nem mehetett el, azt mondta, mindig velem lesz – gondolta.

Megsimogatta anyja arcát.

-Ne sírj, anya. Biztosan odatalálunk. A tekergő csodaösvény elvisz hozzá! – És becsukva a szemét beszívta édesanyja vanília-csokoládé illatát.

Kategória: felnőtt mesék | A közvetlen link.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.