Siklódi Pálfi Barbara (13 éves): Álomország Mikulása

Sötétség. Mindenütt kopár nyugodtság, amelyet egyszer csak apró fénnyaláb szakított meg. Kinyitottam a szemem. Némán bámultam magam köré, nyújtózkodva. Felkeltem a fehér dunyhával betakart talajról s újra felmértem a helyet. Amerre csak a szemem ellátott, a táj hófehér volt, mint ahogyan a Menyországot képzelné az ember. Csillogó égi morzsákat szort a felvilág, melyek lágyan ereszkedtek a földre. Hirtelen csípős hideg futott végig a testemen. Dideregni kezdtem s a leheletem felhőcskéket képezett a levegőben. Fáztam. „Hátha van a közelben egy menedékhely”- gondoltam, s elindultam a fehér, fagyos világban.
Amint reszketve bandukoltam, egy hatalmas fenyőerdőt pillantottam meg, ahol az ezüst ruhába öltözött örökzöldek már-már az eget érintették. Az erdőhöz sietve izgatottan léptem a hatalmas fák sűrű birodalmába. Egyszer csak egy ropogás törte meg a síri csendet. Megdermedtem. Megpróbáltam nem a hó ropogására gondolni s tovább sétáltam. Egy kis idő elteltével újra zörrenést hallottam. Ekkor hirtelen megfordultam. Meglepetésemre a hátam mögött egy apró, fehér nyuszi állt, aki nagy  feketén csillogó szemeivel engem fürkészett. Ám amint lehajoltam, hogy közelebbi pillantást vessek a jámbor jószágra, az hirtelen elszaladt. Meghátráltam, de nem fordítottam különösebb figyelmet a történtekre.
Tovább bandukoltam a fehér rengetegben, de a zörrenés újra megzavarta a mély csendet. Amint megfordultam, most már három nyuszit láttam, de ezek sem várták meg, hogy lehajoljak, hanem egyszerre ugrándozni kezdtek egy hosszú, jeges ösvény felé. „Mintha mutatni akarnának valamit…”gondoltam s utánuk indultam. Egyszerre elértük az ösvényt, amelyet gyönyörű, jégvirágokkal díszitett fűzfák rajzoltak körül. Megálltam volna csodálni a csodaszép fűzfakaput, de a nyuszik tovább ugráltak, s kiváncsi voltam, vajon hova is vezetnek.
A hosszas kergetőzés után elértük a jégösvény végét, ahol egy apró fakunyhó állt, Kimerülten tettem a térdemre a kezem s így szemléltem a látványt s igyekeztem kapkodó lélegzetem csendesíteni. A nyuszik megérintették az ajót és bementek, de az nem csukódott be teljesen. „Talán ez a jel, hogy becsalogassank”- gondotam és beléptem én is. Egy egyszerű szoba képe tárult elém: a régi kandallóban vidáman ropogott a tűz, egy polc, tele apró ajándékokkal, egy párnákkal díszített ágy s végül egy lassan mozgó hintaszék. Mivel háttal állt nekem, észre sem vettem, hogy valaki ül benne, amíg egy szelid hang meg nem szólított:
– Jöjj bennebb, aranyom!
Ijedten léptem közelebb, s ekkor a női hang újra megszólalt:
– Foglalj helyet, kérlek. Már vártalak!
Szótlanul ültem le a kényelmes, ódivatú ágyra és tágra nyٕílt szemekkel vártam, hogy mi lesz.  Ekkor megfordult a szék és a szívemet hirtelen kellemes melegség töltötte el. Egy idős, mosolygós nénike ült benne, aki hosszú piros ruhát viselt. Arcát mély ráncszalagok barázdálták, amelyek még jobban elmélyültek amikor mosolygott. Ezüst haja kontyba volt tűzve, apró orrán egy pici szemüveg ült.
– Isten hozott, kislányom! – köszöntött szeliden.
– Jó napot kívánok! – rebegtem.
– Biztosan azon gondolkodol, hova kerültél és én ki vagyok?- mondta nevetve.- Ez itt Álomország, kislányom és én pedig a jó, öreg Mikulás néni vagyok.
– Mikulás néni?- kérdeztem vissza meglepetten.
– Úgy van. A képzeletedben élek és vigyázok rád. Olyan vagyok mint egy őrangyal, mondta és csendesen felnevetett.
– El sem hiszem! – mondtam meglepetten.
– Éppen erre a válaszra vártam,- kuncogott – tudod, kicsikém, én már nagyon rég vártam rád. Elég unalmas itt mindig egyedül.
– Egyedül tetszik itt élni?! És a nyuszik?
– Ők a segítőim és egyben a barátaim. De sajnos nem tudnak beszélni.
– Ez hihetetlen! – csodálkoztam újra. – De… ön akkor mivel tölti a hosszú téli napokat ?
– Bizony itt nagyon sok a munka. Én készítem elő az ajándékokat, ami nem is olyan könnyű dolog. Nem is olyan egyszerű a gondolataidba férkőzni! – mondta viccesen s mindeketten felnevettünk.
– És nem fárasztó munka ez?
– De igen, csakhogy pihenésként kötögeteg egy kicsit. Csodálatos időtöltés, és mindig megnyugtat.- mondta és én a jámbor szavak hallatán elmosolyodtam.
Most a kunyhó békés csendjét csak a falióra ketyegése zavarta. A tűz símogató melege álmot lopott szempilláimra és … elszenderedtem.
Nem tudom, meddig tartott ez a varázslatszerű álom, egyszerre egy puha, meleg kéz simította végig az arcom. Édesanyám volt.
Felébredtem.

Kategória: Álomország Mikulása meseíró pályázat, meseíró pályázatok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..