Jankó-Szép Dóra Kata (11 éves): Álomország Mikulása

Egyszer volt, ahogyan még sosem volt, volt egyszer egy Mikulás. Ez nem a megszokott Mikulás volt, hanem egy kicsit más…
Egy júniusi nap volt, pont mint a többi. Éppen hazafele mentem, mikor megláttam egy nagyon fura alakot. Színes ruhákban flangált a Főutca közepén, rögtön láttam, hogy nem idevalósi. Kék és narancssárga buggyos nadrág, szivárványos színű póló és kerek napszemüveg volt rajta. Nemcsak a stílusa volt fura, hanem maga az ember is, nem is biztos, hogy ember volt, mert olyan magas és vékony volt, mintha a mesevilágból került volna ide. Úgy döntöttem, inkább kikerülöm, de azt láttam, hogy pont felém jön. Nem tudtam mit akarhat, de mire észbe kaptam, már meg is szólított:
– Szia! Mit csinálsz?
Furcsa, de mégis megnyugtató bársonyos hangja volt. Ezért úgy döntöttem, válaszolok.
– Szia! Éppen megyek haza.
– Az jó! Elkísérhetlek? Amúgy, hogy vagy?
– Várjunk csak, ki vagy te egyáltalán, és honnan ismersz engem?
– Azért nem kell olyan gorombának lenni! Te tényleg nem ismersz meg? Hát én vagyok Ignác, az Öröklaza Mitugrász. Azért szólítottalak meg, mert elhagytam a telefonom, de fel kellene hívnom a Hihihahó ruhabolt futárját. Szegényke eltévedt valahol Hawaiin, és mint látod, nem vagyok otthon.
– Ha szeretnéd, kölcsönadom a telefonom, de mi az a Hihiha… akármicsoda?
– Te még soha nem is jártál ott? De hisz nekem az a kedvenc ruhaboltom, ami most rajtam van, azt is onnan vettem. Direkt hippi Mik…, hippiknek van!
Ha szeretnéd, elviszlek téged is, csak elintézem ezt a telefonos dolgot.
Kicsit kótyagosnak, de mégis megbízhatónak tűnt, ezért azt mondtam:
– Igen, szívesen elmennék!
– Jó, akkor induljunk, valahol itt parkoltam, és amúgy is szerettem volna venni valami olyan inget, ami kiemeli a fonott szakállamat. Nem tudom, mondtam-e már, befonva szeretem viselni a szakállamat, csak ma elfelejtettem befonni… mert még tankolnom is kellett volna, meg a futárt is elfelejtettem, meg… tudod, hogy van ez?
– Hát nem igazán, de mindegy. Akkor megyünk?
– Persze, itt is van az autóm.
Hát nem tudom igazából, hogy milyen, de nagyon vagány autója volt.
– Ez itt az én csodajárgányom!
Beszálltunk és elindultunk. Mentünk kb. fél órát, majd kiszálltunk egy elég fura helyen, egy lepukkant sikátorban. Csak egy kis rozoga bódé meg egy törött postaláda volt ott.
– Ignác, mit keresünk itt?
– Szólíts csak Iginek, és mindjárt meglátod, hol vagyunk.
Odalépett a postaládához, belenyúlt, meghúzott valamit, és bement a bódéba, majd én is utána mentem, és egy olyan szobába érkeztünk, ahol nagyon meleg volt, sütött a nap, olyan mintha kint lettem volna. Csomó színes rövidnadrág, póló és mindenféle nyári ruhadarab volt, és emellett pár, még Iginél is furább alak. Szerintem ismerték egymást, mert mindegyik segített a másiknak a választásban, és nagyokat nevettek. Hozzánk is odalépett egy ilyen alak, aki mintha Igi ellentéte lett volna, duci, és nálam is alacsonyabb, és azt kérdezte Igitől:
– Segíthetek? Én már úgyis választottam! Tényleg, voltál már az őszben, csodás darabok vannak?
– Egyelőre nem, de majd megnézem.
– El is felejtettem, te a Hawaii időjáráshoz szoktál.
– Hát igen, és tudod mit szeretek még nagyon, mikor jól megmasszírozzák a hátamat az ügyes masszőrök.
– Az biztos jó lehet! Ja, és azt javaslom, még nézd meg az ingeket hátul. Szia!
– Szia!
Hátramentünk. Sok színes virágos és pálmafás ing volt ott. Igi kiválasztott egyet és felpróbálta. Nagyon tetszett neki, állítólag kiemeli a szakállát. Utána átmentünk az őszbe, itt minden olyan volt, mint ősszel és őszi ruhák voltak. Itt is kiválasztott néhány holmit, majd átmentünk a télbe is, végül pedig a tavaszba. Nekem is vettünk egy lila-kék buggyos nadrágot, ami nagyon tetszik. Kimentünk és visszaérkeztünk a nyárba. Megadtuk egymásnak a számunkat, elköszöntünk és hazamentem.
Azóta nem láttam és nem is hallottam felőle semmit, pedig már tél van, és ma jön a Mikulás. Megcsörrent a telóm és -nem mondod- Ő az!
– Szia!
– Szia! Mi van veled és miért hívtál?
– Nagy gondban vagyok! Nem emlékeztem, hol parkoltam, ezért elhatároztam, hogy kézben, egyedül viszem ki az ajándékokat, de megroppant a derekam, és most mozdulni sem tudok.
– Jó, de milyen ajándékokról beszélsz, és hol vagy egyáltalán?
– Mondanom kell neked valamit, de ez nagyon titkos, és nem mondhatod el senkinek, megígéred?
– Jó, igen, megígérem, csak mondd már!
– Na jó, tehát: ÉN VAGYOK A MIKULÁS!
– Mi? Ez komoly?
– Igen! Akkor segítesz?
– Hát persze, csak mondd mit csináljak!
– Esetleg kezdetnek eljöhetnél értem a Hihihahó boltba, tudod hol van, nem?!
– Persze, máris indulok!
– Kimentem és elkezdtem a bolt felé futni, már majdnem ott voltam, mikor megláttam az Igi autóját, ott állt a sarkon. Bepattantam és egy pillanat alatt a bolthoz értem.
– Szia! Itt van az autód, most már el tudod vinni az ajándékokat!
– Attól tartok, nem fog menni, mert még mindig fáj a hátam.
– Akkor, mi legyen?
– Nem tudom, szerintem ezt a karácsonyt már le is fújhatjuk…
– Nem! Ezt nem engedem! Majd kitalálunk valamit! Várjunk csak, nem azt mondtad, hogy a hawaii masszőrök szokták masszírozni a fájós hátadat?
– Hát, igen.
– Akkor megvan a megoldás! Kimasszíroztatjuk a fájdalmat! Már csak el kell menni oda!
– Ok, de akkor induljunk gyorsan.
– Rendben, de ha neked fáj a hátad, akkor vezethetek én?
– Igen, csak menjünk!
– Jó!
Beszálltunk. Már utaztunk egy ideje hegyek és tengerek, városok felett, mikor eszembe jutott valami, ezért megkérdeztem:
– Figyelj csak, te Hawaiion laksz?
– Igen, miért?
– Te nem valami mesevilágban kellene lakj?
– Hát de, csak ugye ott a többi Télapó is, és olyan nagy ott a nyüzsgés meg minden, meg a fájós hátam is, azt gyakran kell masszíroztatni. Úgy döntöttem, kiköltözöm ide. Úgy látom, pont megérkeztünk.
– Leparkoltam a masszázsszalon előtt.
– Szuper! Mindjárt jövök, sietek!
– Ok, én itt várlak….
– Meg is jöttem, méghozzá makk egészségesen!
– Szupi! Akkor én most hazamegyek.
– Ugye nem gondolod komolyan? Annyit segítettél, megérdemled, hogy elvigyelek egy igazi karácsonyi körútra.
– Benne vagyok!
– Akkor induljunk!
A piros autó felszállt velünk az égbe. Váradon gyorsan beugrott még a lakásba az ajándékokért. Mindenkinek belopóztunk a lakásába, letettük az ajándékokat, és az ablakból kilestük, ki mennyire örül. Az utolsó család a miénk volt. Bevittük az ajándékokat és elköszöntünk.
– Akkor szia! És Boldog karácsonyt!
– Szia! Neked is Boldog karácsonyt!
Megöleltem és azt mondta:
– Jövő karácsonykor találkozunk.
Kacsintott egyet majd elszállt a piros autójával.
Bementem és kibontottam az ajándékomat. Ez volt életem legjobb karácsonya!