Kelemen Ákos (13 éves): Álomország Mikulása

Egy decemberi reggelen egy kisgyerek, név szerint Arthúr, izgatottan ébredt, mivel már csak két nap volt Karácsonyig. A fiúcska belebújt a Mikulás-mintás papucsába és az ablakohoz ugrott. Kint mindent gyönyörű fehér hótakaró bugyolált be. A gyér napfényben minden csillogott-villogott. Miután kigyönyörködte magát a kinti világban, Arthúr kilépett a hálószobájából és a konyha felé vette az irányt.
Ott mindent belengett a frissen sült mézeskalács mesés illata, melyet a fiú édesanyja készített éppen. Az édesapja az asztalnál ült és újságot olvasott s közben a finom süteményt majszolta. Arthúr megpuszilta a szüleit s ő is vett a mézeskalácsból. Reggeli után az egész család levonult a hatalmas udvarra és délig játszottak. Arthúr épített egy hóembert, szemét gombból, száját apró kavicsokból rakta ki. Sapkája egy régi lábos lett, az orra pedig egy répa. Végül, hogy meg ne fázzon, a hóember egy sálat is kapott. A kisfiú bámulta egy ideig az alkotását, majd megforult. Abban a pillanatban valaki megszólította.
– Hé, fiú! Nem készítettél nekem lábat!
Arthúr hirtelen megfordult, de nem látott senkit, csak a hóembert. Megvonta a vállát és indulni készült.
– Bizonyára, csak képzelődtem… – mondta
– Nem, nem képzelődtél ! – mondta ismént a hang.
– De hát, ki beszél? – kérdezte Arthúr.
– Én beszélek!- szólt ismét a hang és a gyerek csak most döbbent rá, hogy aki beszél, nem más, mint a hóember. Szeme-szája kerekre tágult a csodálkozástól.
– Most biztos azt gondolod, hogy csak álmodsz, de én tényleg beszélek. Na, de térjünk vissza a tárgyhoz. Nekifoghatnál végre elkészíteni a lábam? Különben nem tudlak elvinni a Mikuláshoz.
Arthúr, a csodálkozástól még mindig egy kicsit furcsán nézett, majd hirtelen nekifogott a munkának. Gyúrt két hógombocot, majd nagy nehezen sikerült a hóember alá görgetni őket.
– Na, végre! Újra érzem a lábamat!- mondta a hóember.- Rendben, Arthúr, ideje elindulnunk, a Mikulás már vár téged!
– Te…, te tudod a nevemet?- kérdezte csodálkoza a fiúcska.
– Persze, hogy tudom! Én vagyok a Mikulás első számú hóembere! Mindenkit ismerek! Egyébbként a nevem Olaf. Örülök, hogy találkoztunk!
– Én is! De miért is vár engem a Mikulás?
– Mert segítségre van szüksége. – mondta Olaf csüggedten.
– Segítségre? Miben segíthetek  én a Mikulásnak? Én úgy tudtam, hogy a manók segítenek neki mindenben.
– Ez így is van, viszont a manók nem segíthetnek az ajándékok kiszállításában. Erre kellesz te!
– Még mindig nem értem…
– Jó, elmagyarázom még egyszer!- mondta Olaf és újra belefogott. – A manók elkészítik az ajándékokat, a Mikulás felügyelete alatt. Karácsony éjjel a szép csomagok kiszállításra kerülnek, amit Télapó végez el. A manók ezt nem tehetik meg, így írja a „Mindent a Karácsonyról” című kézikönyv tízenhatodik fejezete. Ezt a feladatot csak egy ember, vagy egy szent végezheti el, és te tökéletesen megfelelsz erre a feladtra.
– De ha ez ilyen fontos, akkor miért nem egy felnőttet kértek meg?
Arthúr ezzel rávilágított a lényegre.
– Ez azért van, mert a felnőttek már nem hisznek  a Mikulásban. Valahogy elfelejtik, hogy régen ők is hittek benne… – sóhajtott Olaf.
– Értem. És mikor indulunk?
– Most, rögtön!
Ezzel a hóember gyúrt egy kicsi hógolyót, amiből hatalmas fényesség tört elő, majd mindketten egy hóval borított dombra értek. Arthúr újra azt hitte, hogy álmodik. Egy hatalmas épület előtt álltak.
– Megérkeztünk az Északi Sarokra!- mondta Olaf és megkezdte az idegenvezetést. – Ez itt Mikulás műhelye. Ő a legfelső tornyban lakik, a manók pedig a második emeleten. Az a pajta a rénszarvasoké – s egy szépen festett épületre mutatott. Közben beléptek a műhelybe, ami akkora volt, hogy a gyerek nem is látta a végét és mindenhol manók nyüzsögtek.Valamivel alacsonyabbak voltak mint Arthúr, de sokkal idősebbek. Furcs módon mégis nagyon fiataloknak tűntek. Zöld ruhát viseltek,, hegyes sapkát, arcukon csillogó pöttyök díszelegtek. A terem közepére éreve, a két barát beszállt egy felvonóba, amely felrepítette őket Télapó irodájába. Arthúr szíve majd kiugrott a helyéből. Ott állt vele szemben az igazi Mikulás! Hosszú, ezüstös szakálla és haja volt, piros ruhája, fekete csizmája és hatalmas pocakja, pont olyan, mint ahogy a gyerekek elképzelték.
– Szervusz Arthúr, örvendek, hogy eljöttél! – szólalt meg.- Bizonyára Olaf barátom már ismertette veled a helyzetet. Itt a Karácsony és segítened kell a kézbesítésben. Pihenj meg, hamarosan érted küldök!
Arthúr bólintott és Olaffal együtt kimentek a szobából.
A legényke egy szép, kényelmes és meleg szobában kapott szállást. Amíg várakozott a megfelelő pillanatra kisétált a műhelybe is és összebarátkozott a manókkal. Mikulás is készült a nagy útra. Olaftól megtudta, hogy ilyenkor mindig tíz liter kakaót iszik, nehogy elaludjon.
Ekkorra már készen állt szánkó és máris repült velük a négy égtáj felé. Arthúr eleinte ügyetlenkedett, de hamar belejött a munkába. Eközben a Mikulás érdekes történeteket mesélt a régi Karácsonyokról. Mire keleten megjelent az első fénysugár, a hajnalt jelezve, a Mikulás és Arthúr már újra az Északi Sarkon voltak.
– Sikerült! újjongott Olaf a manók élén!
– Arthúr, ideje, hogy haza vigyelek. – szólt a Mikulás. Mindketten beszálltak újra a szánkóba s már szaladtak a rének. Arthúr még hallotta, amint Olaf utánuk kiáltotta:
– Ég veled, Arthúr! Ne felejts el minket!
Amikor Mikulás megállította a szánkót Arthúrék háza előtt, a szülők még aludtak. Mégis Arthúr úgy döntött, elmeséli nekik az éjszakai kaladját. Persze, alig akarták elhinni, hogy fiúk nem álmodta a történteket.
Este, amikor bebújt a takaró alá, az új barátaira gondolt, akiket soha sem fog elfelejteni. Álmában újra az Északi Sarkon járt, abban a csodálatos palotában, ahol talán Olaf is róla álmodik a következő Karácsonyig.