Jánosi Vali (felnőtt): A város kutyája

A kutya egész éjjel ott feküdt a temetőben a sír mellett. Vékony testét amennyire tudta, összegömbölyítette, így melegítve magát. Nyár vége volt, az éjszakák már hűvösek, de nem annyira, hogy a koronás keresztes pók ne szövögesse hálóját egyik bokorról a másikra. Nagyon sok legyet, darazsat és szitakötőt ejtett foglyul. A gyanútlan állatok sora odaragadtak a mesterműhöz. A kutya egykedvűen nézte a pókot, ahogy szüntelen ugrálva szedte az áldozatait. Szomorú szemei bánatosan tekintettek a semmibe. Arra várt, hátha valaki megszólítja: mondjuk, egy ismerős hang. De semmi ilyen nem történt.

     Ahogy jött a hajnal, a város is ébredezni kezdett. Az emberek munkába indultak, és hol motor hangja zúgott fel, hol egy autó pöfékelt bele a csendbe. A kutya felfigyelt ezekre a zajokra és füleit hegyezte, de továbbra is fekve maradt. Az ébredező nap azonban nem hagyta annyiban: megcsiklandozta rövidke bajszát. Erre már felkelt, lassan megnyújtózott, mellső lábát előretolva ásított egyet. Sima barna szőre a nap sugaraitól kifényesedett.

Lassan megindult a város felé. A gyomra jelezte, hogy éhes. Lábai ütemesen kopogtak a macskaköveken, ahogy egyre szaporázta lépteit.

A munkába induló emberek megszólították: – Szia Béla!

Sokan ismerték már, nevet is adtak neki. A városban mindenki arról beszélt, hogy van egy kutya, aki elveszítette a gazdáját, és naponta kilátogat a sírjához, éjjel őrzi. A Béla nevet azért kapta, mert a városban lévő III.Béla Gimnázium melletti téren szokott napközben időzni.

Ahogy haladt a város központja felé, hirtelen egy ismerős illat érte el az orrát. – Jaj, de szerette ezt a szagot! – Egy sietős férfitól jött, aki reggel frissen borotválkozott. Béla egy darabig követte, azután feladta.

……

Odaért a fodrászüzlethez. A hölgyek már várták. Kis tálkában elé tették az ennivalót és a vizet. – Éhes vagy? – kérdezte egy barátságos hang. Rövid farkát hálásan csóválta. A lányok mindenféle finomsággal kedveztek. Volt ott szalámi, kolbászvég, kicsi sajt és kifli.

Amikor az utolsó morzsáig megette, hálásan pislogott feléjük. Amint jóllakott, már indult is kedvenc helyére, a néhány méterrel arrébb lévő gimnázium előtti törzshelyére.

   A nap már jól felmelegítette a köveket, így kényelmesen elhelyezkedett, figyelte az iskolába menő fiatalokat. A kiadós reggeli után jól esett a pihenő. Egész délelőtt lustálkodott, nem zavarta senki. Ő sem bántott senkit. Béla, a kutya úgy hozzátartozott a város képéhez, mint az a jellegzetes utcai lámpa.

…..

Estefelé a leszálló nap vörös korongja már ismét a temetőben találta Bélát. És ez így ment, nap mint nap. Olyan régen, hogy ő maga sem tudta már, hogy mi vonzza oda a sírhoz. A nap gyönyörű fénye vagy a sejtelmes földkupac néma csendje.

Másnapra nagy szél ébresztette fel. Leveleket kotort a szél minden irányban. A koronás keresztes pók láthatóan idegesen ugrándozott a hálójában; veszélyben látta a felhalmozott finom falatokat. A kutya ezzel nem sokat törődött, elindult a város felé.

….

A fodrászüzlet ma zárva volt. Mivel nagyon szomjas volt, lement a Halász-partra. Sokszor oltotta szomját a folyó hűs vizében. A vadkacsák gágogását már messziről hallotta. A vízpart közelében burutykáltak finom falatok után kutatva. Ám ahogy közelebb ment, nyakukat felemelve sűrű szárnycsapásokkal szinte kiemelkedtek a vízből és igyekeztek minél távolabb kerülni a parttól. A szárnyasok jól felborzolták a vizet. A mi kutyusunk várt egy ideig, amíg leülepedik a zavaros víz.

    Az őszi szél csábító illatokat hozott a piac felől. Már indult volna a kellemes emlékeket felidéző szag felé, előtte azonban mohón lefetyelni kezdte a hideg vizet. A piaci forgatagban már, mint régi ismerőst köszöntötték. Most az sem zavarta, hogy mindenki szólítgatja: azt se tudta, hova kapja a fejét. Olyan éhes volt, hogy most már bármit szívesen elfogadott. Az emberek ma nagyon adakozóak voltak. Alig ért oda, valaki máris odanyújtott neki egy félig lerágott csontot.

  • Egyél kispajtás! – mondta kedvesen. Ezt követte egy kis lángos, egy kis hurka – ma jó napja volt.

Amikor megtelt a gyomra, indult pihenőhelyére. De alig helyezkedett el, máris éktelen hangos harang zúgása törte meg a csendet. A szomszéd templom tornyából érkezett a hang: bimm-bamm, bimm-bamm.

Közben nagyon sokan indultak a hang irányába és mentek fel a lépcsőn, be a templomba.

Béla már máskor is látta ezt a gyülekezést, most azonban nagyon kíváncsi lett. Vajon mi lehet odabent, mi az, ami becsalogatja az embereket?

Megindult ő is a lépcső felé. Előtte azonban mindenkit udvariasan előre engedett. Amikor az utolsó ember is bement, megindult az ismeretlen hely felé.

…..

Micsoda illat! – ilyet még nem éreztem! Attól tartott, hogy kizavarják, de az emberek arcán mosoly jelent meg, ami számára bíztató volt, így a tolóajtón is átjutott és folytatta felfedező útját. Két oldalt sok-sok pad, körben pedig képek a falon. Az orgona erős hangjától kissé összerezzent. Félénken megállt középen és leült. Talán imádkozott? – én azon sem csodálkoznék.

A ceremónia megkezdődött. Annyira zavarban volt, hogy legszívesebben kiment volna. De csak ült és várt. Hogy meddig, azt maga sem tudta. De egyszer csak gondolt egyet, felállt és kiment. Egy kisfiú, aki régóta figyelte, kiengedte a tolóajtón.

…..

Másnap reggel, amikor meghallotta a harang zúgását, elhatározta, hogy ma felfedező útra indul. Szaladt kifelé a városból. Valamiféle csendre vágyott, új élményekre. Az egész egyedüllétben a szabadságát értékelte a legjobban. Arra ment, amerre akart, azt csinálta, amihez kedve volt.

Egy idős néni, egyik jótevője, nemrég örökbe fogadta, persze csak egyéni elhatározásból; a város véleményét nem kérte ki. Rövid, saját készítésű nyakörvet tett Bélára, és így vezette végig a városon, – hogy lám, most már van gazdája ennek a kutyának.

A mi ebünk láthatóan nagyon nehezen viselte ezt az igát. Aki látta, észre vehette, mennyire nem illett hozzá ez a szerep. Nem is tartott sokáig, mert néhány nap múlva Béla újra szabadon rótta az utakat. Most is ezt tette.

…..

Kiérve a városból a tanyavilág felé vette az irányt. A házak már ritkultak. A hideg előhírnökei, a varjak csapatostól lepték el a fákat. Károgásuk messzire elhangzott. Tovább haladva elért egy diófához. Az egyik varjú ügyesen a csőrével szedte le a diót, majd odaverte a fa ágához. Kiette a belét, a héja pedig lepottyant az avarba. Béla, amikor elsétált a fa alatt, a következő dióhéj éppen a fejére esett. Ettől megijedt és nekiiramodott.

    Béla a város kutyája most olyan helyre merészkedett, ahol a hűséges házőrzők foggal-körömmel védik a saját területüket. Amint közeledett a tanya felé, a kutyák vad ugatásba kezdtek. Egy foltos, foghíjas véreb már messziről vicsorgott és morgott rá.

  • Én nem akarlak zavarni! – mondta a mi ebünk és szemeivel már a menekülő útvonalat szemlélte.

Úgy látszott, a szomszédok összefogtak, mert egy másik kutya hátulról közelített Béla felé, egy bulldog kinézetű. Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással, majd néhányszor körbetáncikáltak megfelelő fogást keresve egymáson. Ekkor ért oda a foghíjas, és nagy szerencse, hogy harapása nem volt veszélyes, tekintettel a fogazatára. A mi kutyánk alig várta, hogy egérutat nyerjen a túlerővel szemben, ennél okosabbat nem is tehetett. Ahogy futólépésben hazafelé tartott, ezt gondolta magában: Szerencsés vagyok, hogy ép bőrrel megúsztam!

Egy pillanatra megállt, hogy szusszanjon egyet és ekkor, hogy hogy nem, érzéketlen suhancok megdobálták kaviccsal. Ez nem az ő napja volt. Még a varjak is ezt károgták: – Kár! Kár!

Szegény, hazáig loholt és amint elérte a várost, megfogadta, hogy soha nem hagyja el a biztonságot jelentő otthonát.

Másnap a helyi újságban megjelent egy közlöny: „Ha valaki bántani meri Bélát, a kutyát, az számoljon a következményekkel!”

A város egy emberként állt ki és vette védelmébe a hűséges állatot.

……

Elérkezett a tél. Reggelre hófehérbe öltözött a város. A fák levelei roskadoztak a rá hullott hó súlya alatt. A gyerekek ujjongtak a friss hó látványától, hócsatákat vívtak és a szánkók is előkerültek. A töltés partoldalán vidáman siklott a szánkó egészen a befagyott folyóig. Ez a gyönyörű táj a kutyában most nagyon vegyes érzelmeket váltott ki. A nedves hóban járni – ami ráadásul hideg, nem okozott számára nagy örömet. – Gyere Béla, játssz velünk! – kiáltotta néhány kislány. Egy darabig nézte őket, ahogy kipirult arccal újra és újra feltolják a szánkót a dombra, de már nem volt kedve, hogy elidőzzön velük. Elindult a központ felé, távolról még hallotta a kicsik önfeledt kacagását, de minél előbb szeretett volna szárazabb helyre kerülni. Elszállt felette az idő, ezt leginkább ő érezte.

…..

Béla többé nem járt ki a temetőbe. Védett helyre húzódott, hogy átvészelje a hideg napokat. Nagy összefogással a városban többen is gondoskodtak az ellátásáról. A fő utcán lévő húsbolt dolgozói rendszeresen kitettek ennivalót az üzlet elé. Egy vendéglátóhely konyhásai pedig félretették a maradék ételt és elvitték Bélának. Dúskálhatott a jóban.

Egyszer észrevette, hogy egy éhes cirmos eszik a táljából, messziről figyelte, de nem zavarta el. Az pedig fél szemmel a kutyára nézett, de azért folytatta a lakmározást. A következő napokban egy tálból ettek, mint két jó barát. Persze nem egyszerre, csak külön-külön.

Egyedül a hideg napok viselték meg. Egy idős nénihez gyakran ellátogatott. Ott is maradt éjjel, de a nappalt a szabadban töltötte. Béla kutya életében sokan szerettek volna részt venni és segíteni őt.

A lakótelepen az egyik férfi becsalogatta a lépcsőházba. A meleg, fűtött helyen átmelegedett, reggel azonban az első ajtónyitással már továbbállt. Mivel egész napját a szabadban töltötte, szervezete a hideg időhöz fokozatosan hozzászokott.

Ezen a télen a kutya életében nagyon fontos esemény történt: Béla kutya Baja város díszpolgára lett. Nyakába apró rézérmét akasztottak – „Béla, Baja város kutyája” felirattal.

……

Az évszakok körforgásában elérkezett a tavasz, hogy újrateremtse virágait, a fákon a rügyeket. A föld szaga megmagyarázhatatlan erővel töltötte fel Bélát. A napsütés újra odacsalta régi törzshelyére, ahol olyan jókat sütkérezett és figyelte a város életét.

Túl szabadon és túl magabiztosan mozgott, mert biztonságban érezte magát. Talán így történhetett, hogy egy óvatlan pillanatban elütötte egy autó.

Rögtön elterjedt a hír, hogy Bélát műteni kell, mert súlyosak a sérülései. A jóakaratú emberek gyűjteni kezdtek, hogy fedezzék a költségeket. Sajnos nem tudták megmenteni és Béla, a város kutyája örökre elaludt.

……

Hűségesebb ebet én sem ismertem. Uralta a várost, összetartotta az embereket. Mindenki szerette, így gyászolták kicsik és nagyok.

    Néhány éve napirendre került, hogy Bélának szobrot emel a város. Ha ez megvalósulna, emlékeztetne bennünket, milyen fontos, hogy mi, emberek összefogjunk, segítsük a rászorulókat és szeretetben éljünk. De a legfontosabb üzenete az lenne, hogy a ránk bízott állatokról felelősséggel gondoskodjunk.

……

Béla kutyát a bajaiak 14 éven át, 1985 és 1999 között szerették és gondozták.

Kategória: Baja | A közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Csukor Árpád szerint:

    Szép sorok a mindenki, – barnán csillogó szép szőrű, – kutyájáról…
    Köszönet a valóságnak, – meseszerű, megható elmondásáért…
    Abban a szép bajai templomban,
    – hová Béla kutya majdnemhogy áhítattal betért, –
    abban az időben, Isten dicsőségére és a lelkek felemelésére,
    a Gondviselés jóvoltából, –
    én zengettem az orgonát…

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.