Nagy Marcsi: Novan, az utolsó óriás  – leglíraibb mese

Nagyon régen történt, amikor még a hegyek nem hegyek, hanem óriások voltak. Bizony, mindegyik nagy, bozontos szakállú és szemöldökű, lúdtalpas és görbehátú óriás volt. Hát hogy ne lett volna görbe a hátuk, és ebben ludas a talpuk, amikor nem álltak fel a földről, mert még az öregapjuktól hallották, hogy ő egyszer felállt, hogy jól megropogtassa a csontjait, és ahogy nyújtózkodott,  bizony a vállával és a karjaival ripityára törte az eget. Csak úgy csörömpölt és dörömbölt az ég egy teljes nyáron át, és hullt, hullt, csak úgy potyogott a sok fényes csillag a földre.  Azóta csak ültek, ki-ki szembe vagy háttal egymásnak, pipázgattak, sóhajtoztak, néha hahotáztak, de a legtöbbet azért mégiscsak szomorkodtak. Történeteket meséltek az öregebb óriások, hogy régen jöttek vándorok, királyfik, válogatott cigánylegények hozzájuk, és arra kérték őket, hogy segítsenek, vegyék a tenyerükbe, és vigyék egészen a világ végéig, vagy egy kicsit tovább, rakják le a Legsötétebb -tenger partjára, hogy onnan folytathassák útjukat. Elégedettek voltak, hogy egyik világból a másikba emelhetik az embereket, csupán egy karnyújtással. De már nagyon régóta nem járt arra egy fia lélek sem, még bár tévedésből sem. Az utak befüvesedtek, bokrok, fák nőttek a helyükön, csak rókák és nyestek bukfenceztek a völgyben, ahonnan annak idején leghamarabb észrevették, hogy valaki épp hozzájuk igyekszik. Az öreg óriások behunyták a szemüket, kezüket fejük alá tették, és egy nagyot sóhajtottak. Lassan moha nőtt a szemhéjukra, fa nőtt a tenyerükből, a megeredt könnyből forrás lett. Egymás hátának támaszkodó, jobbra-balra dőlő, hortyogó hegyek lettek belőlük. Csak egy óriás maradt ébren, a legfiatalabb, az együgyű Novan. Hiába mondták neki, hogy kár a völgy felé nézzen, kár az alvó társait a mocorgással felriasztania, inkább helyezkedjen kényelembe és szenderüljön álomba. Őt még egy utazó sem kérte meg soha, hogy vegye a tenyerébe és tegye le a Legsötétebb -tenger partjára. Ezért a szíve csak úgy kalimpált, ahányszor csak megmozdultak a bokrok a völgyben vagy felröppent egy madár öregapja kővé vált lábáról. De hiába várt. Kizöldültek, megsárgultak és lehulltak a fákról a levelek. Novan egyre szomorúbb lett, mígnem eldöntötte, le fogja hunyni a szemét. Fájt a szíve, hogy sosem fogja többé látni a völgyet, a rókákat és nyesteket, a leveleket, ahogy zöldülnek és ahogy táncolnak a szélben. Behunyta a szemét és közben énekelt:

                                    Éltem én már eleget,

                                    megértem vagy száz telet,

                                    vigyél át  túlsó partra,

                                    ősapámhoz, ősanyámhoz.

                                    Nehéz az erszény, itt hagyom,

                                    sosem volt enyém

                                    mégis én vagyok benne,

                                    égesd el, hogy füstté váljak.

Befejezte, majd újból elkezdte az éneket, amit öregapjától tanult. Egyszer csak egy kis jobbra-balra lengedező lámpafény jelent meg a völgyben. Sötétben és zuhogó esőben valaki felfelé igyekezett. Körülnézett, és egy kis mohás barlangba lépett. Meleg volt bent, nem fázott.  Mégis száraz mohából , ágacskákból tüzet rakott, és leült a tűz mellé. Elővette, amit addig a vállán cipelt, egy nagy tarisznyát. Kezdte kiszedegetni belőle és a tűzbe dobni, ami benne volt: bársonyködmönt, szarvasbőr csizmát, szép fehér selyeminget, és az aljából a sok csörgő-börgő ékszert. Az első ruhadarabot félve, de aztán egyre nagyobb hévvel, mígnem az ékszereket teljes szívvel hajigálta a tűz közepébe. Ahogy nézte a tüzet, úgy érezte, nemcsak az ő szíve kalimpál, hanem mintha a barlang fala is az ő szívével együtt dobogna. Behunyta a szemét és énekelni kezdett:

                                   Éltem én már eleget,

                                    megértem vagy száz telet,

                                    vigyél át  túlsó partra,

                                    ősapámhoz, ősanyámhoz.

                                    Nehéz az erszény, itt hagyom,

                                    sosem volt enyém

                                    mégis én vagyok benne,

                                    égesd el, hogy füstté váljak.

Befejezte, majd újból elkezdte az éneket, amit az öregapjától tanult.

 Novan  félúton volt az ébrenlét és az elalvás között. Hallotta kintről, a fülével, ahogyan énekelte még mindig az utazó-éneket, és hallotta valahonnan belülről, a szívéből egy másik hangon énekelni ugyanezt az éneket. Nem nyitotta ki a szemét, de tudta, hogy megérkezett az utas, akit a Legsötétebb-tenger túlsó partjára kell vinnie. Az már félig ébrenlét és elalvás között volt. Novan a tenyerébe vette és emelte egészen addig, ameddig már tovább nem tudta, és ekkor letette a hullámzó tenger mellé. Karját visszaemelte maga mellé, átölelte mindkét térdét, fejét oldalra hajtotta és továbbment az úton az elalvás felé. Az emberek, ha nagy ritkán arra járnak, azt mondják arra a hegyre, hogy az Alvó Óriáshegy. Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.

Kategória: felnőtt mesék | A közvetlen link.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.