Harka Sára: A madárijesztő mosolya – legszívderítőbb mese

 

A madárijesztő állt a kertben és mosolygott. Gazdája minden reggel pontban háromnegyed nyolckor kilépett az ajtón, elballagott a madárijesztő mellett, kisétált a kapun és munkába ment. Minden nap pontban délután négy órakor pedig hazaért, bejött a kapun, elsétált a madárijesztő mellett és bement a házba. Sosem indult egy perccel korábban és sosem ért haza egy perccel később. Sosem rohant vissza az otthon felejtett ernyőjéért és sosem ment máshova munkahelyén kívül. Minden nap ugyanúgy telt.

A madárijesztő pedig nem moccant helyéről. Ez volt a dolga. Hogy álljon és csak mosolyogjon. Mosolygott, ha esett az eső, és mosolygott, ha fújt a szél. Ma nem esett nehezére mosolyogni, hiszen édesen sütött a nap. Csak állni esett nehezére, ugyanis a szokásosnál is jobban vonzotta a fűzfa kerítéssel határolt kert, meg ami amögött rejtőzik.
– Szia! – hallatszott egy hang.
A madárijesztő összerezzent. Körülnézett, nem találta a hang forrását.
– Szia! – hallotta ismét.
– Hol vagy? – kérdezte a madárijesztő és ide-oda forgatta fafejét.
– Itt vagyok fent a fán – szólt a Sárgarigó.
– Ó, szervusz! Én vagyok a mosolygós madárijesztő.
– És valóban boldog vagy?
A madárijesztő elgondolkodott.
– Azt hiszem, igen. Elvégre is mosolygok…
– Attól még, hogy mosolyogsz, lehetsz éppen boldogtalan is. Figyeltelek – kezdett bele a madár és a madárijesztő vállára szállt – Minden nap itt ácsorogsz. Pedig olyan hatalmas ez a világ! A fenyvesek földbarna ruhát öltenek, a mezők mustársárgát, a legelők levélzöldet, a tengerek tintakéket.
– A tengerek? – a madárijesztőt izgatott kíváncsiság járta át.
– Hullámzó nagy vizek, fodrozódnak, ha fújja a szél. Látnod kéne!
– Én nem mehetek el innen – a madárijesztő örök mosolya kissé lelankadt.
– Nem tudsz tán mozogni?
– Tudok, bizony!
– Nem vagy kíváncsi a világra?
– De nagyon is az vagyok! A tengerekre – faszeme csillogott, ahogy mondta.
– Akkor mi tart vissza?
– A gazdám nem találhatja itt a hűlt helyemet.
– A gazdád elment és csak délután jön vissza.
– Te aztán tényleg figyeltél.
– Gyerünk, útra fel! – a Sárgarigó lelkes indulót tapsolt szárnyával.
– Messze van a tenger?
– Ugyan, dehogy! Van egy kikötő két vagy három sarokra innen.
A madárijesztő vacilált.
– Nem tudom, mi van a fűzfa kerítésen túl. Még sosem jártam ott. Lehet, hogy veszélyes.
– Veszélyes, az biztos, de mellette gyönyörű is, és ezért megéri – nógatta a madár.
– Engem ide helyezett a gazdám, itt a helyem.
– Úgy tűnik, nem is akarod látni a világot…
– De akarom!
A madárijesztő egy darabig csendben maradt. Végiggondolta a kiruccanás lehető legszörnyűségesebb végkimeneteleit. Hogy milyen veszedelmek érhetik a világban, vagy a legrosszabb: mi lenne, ha a gazda hazaérne és nem találná őt a helyén. Majd minden bátorságát összekapargatva mégis megszólalt:
– Legyen, eldöntöttem. Útra fel!
– Hurrá! – A Sárgarigó nagyot füttyentett hozzá – Csak érj vissza, mielőtt a gazdád megérkezik!
– Tudom – válaszolt a madárijesztő – Ennyire azért nem vagyok fafejű.
Elindultak. A madárijesztő életében először lelépett helyéről. Szíve gyorsan dobogott, ahogy maguk mögött hagyták a fűzfa kerítést, de kellemes izgalom volt ez. A Sárgarigó megmutatta neki a világot. Megcsodálták a földbarna fenyveseket, mustársárga mezőket, és levélzöld legelőket. Leballagtak a kikötőbe, ami valójában legalább öt saroknyira volt, de a madárijesztő nem bánta a sétát.
Ott szembenézett a tengerrel. A madárijesztő nevetett a tengerre, a tenger visszanevetett rá. A Sárgarigóval a vállán hallgatták a nagy vizek zúgását. Nézték, ahogy a hullámok egyre közelebb kúsznak, meg-megsimogatva a lábukat, majd mind visszahúzódnak. Újra közelebb kúsznak és újra visszahúzódnak tökéletes, háborítatlan harmóniában.
– Most boldog vagy? –kérdezte a madár.
A madárijesztő teleszívta fatüdejét a sós levegővel.
– Igen, most igazán boldog vagyok! – válaszolta – Ha belegondolok, hogy az egész életemet a kertbe zárva töltöttem, mikor ilyen csodákat rejt a világ!
– Tudod, sosem késő!
– Ez igaz. Sosem késő.
És ebben megegyeztek.
Mielőtt visszaindultak volna, a madárijesztő megkérdezte:
– Máskor is eljövünk?
– Ahányszor csak szeretnéd!
Hazaballagtak. A madárijesztő még éppen időben állt be megszokott helyére, mielőtt hazaérkezett volna a gazda. Pontban négy órakor nyílt a kapu, és az ember a ház felé indult. Megállt egy pillanatra, ránézett madárijesztőjére.
– Érdekes, mintha ez a madárijesztő a szokásosnál is jobban mosolyogna – mondta, majd megvonta a vállát és bement az ajtón.
És valóban így volt. A mosolygós madárijesztő a szokásosnál is jobban mosolygott.

Kategória: felnőtt mesék | A közvetlen link.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.