Gálfi Attila (13 éves): Végtelen utazás – legkalandosabb mese

Minden úgy kezdődött, hogy egy augusztusi, meleg napon három legény elindult megkeresni a szerencsekutat, amelynek vizéről azt tartották, hogy képes megfiatalítani az embert.Ez az egész Móric ötlete volt. Ő kereste fel a szomszéd testvéreket ,Pistát és Andrást:

  • Adj Isten! Mondanivalóm van. Az apám a halálán van, nagyon beteg szegény. Adott nekem egy térképet, amelyen a csodakúthoz vezető út van. – mesélte Móric.
  • Csodakút? Az meg mi? – kérdezte Pista
  • Ha iszol abból a vízből húsz évet fiatalodsz. Éppen erre van szüksége apámnak. Elindulok, hogy megkeressem. Velem tartotok? – kérdezte rménykedőn Móric.
  • Hát persze! Inuljunk azonnal! – mondták a legények s már akasztották is le a fogasról tarizsnyájukat.

Útnak indult a három legény. Elhagyták a falut s követték a térképet. Egy hosszú, tekergő ösvényen kellett felmenni egy hegyre, majd le a völgybe. Három nap és három éjjel mentek felfele, kilencszer kerülték meg a hegyet, mígnem felértek. Mindannyian nagyon fárdtak és szomjasak voltak már, amikor valami neszt hallottak. A hegy tetején egy óriási sas ült tojásain. Amint meglátta a fiúkat lángolni kezdett a szeme, kiterjesztette szárnyait és elkezdett rohanni a fiúk felé.

  • Most mit tegyünk? – kérdezte Pista kétségbeesetten.
  • Próbáljuk meg elijeszteni! Üljünk egymás nyakába, hogy magasabbnak tűnjünk.

András volt a legkeményebb közülük, ő felvette Pistát, Pista nyakába pedig felkapaszkodott Móric. Mindhárman kalinpálni kezdtek a karjukkal és hangosan kiabáltak. A sas még sosem látott ilyen furcsa hatkarú, kétlábú szörnyeteget, így jobbnak látta, ha elmenekül.A fiúk elvettek egy-egy aranytojást és leereszkedtek völgybe.

Ilyen pusztaságot még sosem láttak. Nem voltak házak, fák. A nap szikrázott az égen, mindenhol szárazság volt, víznek nyoma sem volt sehol. A fiúk egyre fáradtabbak voltak, bármit megtettek volna egy csepp vízért. Nem tudni, mennyit gyalogoltak, de Móric kezdte feladni a reményt, hogy megtalálják a szerencsekutat. Pista már csak araszolt, András szája cserepes lett a szomjúságtól. Móric lehunyta a szemét és amikor kinyitotta úgy látta, mintha a távolban lenne valami.

  • Délibáb vagy tényleg egy kutat látok? –kérdezte.

Utolsó erejüket megfeszítve szaladtak a kúthoz. Amikor odaértek, akkor vették észre, hogy a kút aranyból van rakva. Megtalálták hát a szerencsekutat. Örültek is, meg nem is. Végre vízhez jutottak, de nem ihattak belőle.  A kút vize ugyanis húsz évet fiatalít, ők mindhárman 18 évesek voltak. Ha isznak belőle, meghalnak.

  • Az menjen le vízért, aki nem annyira szomjas, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek.

Úgy döntöttek, hogy Móric megy le. Amint lefele mászott, azon gondolkodott, hogy ha ő most feljön a vízzel, a társai rátámadnak majd és megisszák. Kitalálta tehát, hogy átitatja a sapkáját vízzel s azt mondja a társainak, hogy nem talált vizet. Így is tett. Jól belemártotta a sapkáját a szerencsevízbe s mikor feljött, azt hazudta, hogy kiszáradt a kút.

  • Most már biztos, hogy mindannyian meghalunk. – mondták s lefeküdtek pihenni.

A kimerültségtől rögtön elaludtak s amikor felébredtek, hát csodák csodájára otthon voltak.

  • Igaz volt vagy álmodtuk?- kérdezte András
  • Mindjárt kiderül! Adj egy poharat!

Móric kicsavarta a sapkáját s a pohár meg is telt vele. Gyorsan hazaszaladt vele s megitatta édesapjával. Az azonnal kipattant az ágyból s vette is a kaszát, hogy menjen hátra a kertbe.

A fiúk nagyon boldogok voltak. Tarizsnyájukban ott volt az aranytojás is, amiből boldogan éltek haláluk napjáig. Hacsak nem maradt egy-két korty a fiatalító vízből.

Kategória: gyerekmesék | A közvetlen link.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.